Luca, Ottilia

Mészáros Máté: "Van ebben valami őrültség"

2014.10.21. 16:38

Programkereső

A világhírű fizikai színházi társulat, az Ultima Vez tagja. A műfaj atyjaként emlegetett Wim Vandekeybus mellett olyan nagynevű koreográfusokkal is dolgozott már együtt, mint Ohad Naharin, Sharon Eyal, Amanda Miller, Roberto Galván stb. A Trafó a tavaly indított Ultima Vez-sorozat záróakkordjaként most az ő Hinoki című koreográfiáját tűzi műsorra. A főpróbahéten beszélgettünk vele. INTERJÚ

- Belgiumból hazatérve milyen érzés újra itthon koreografálni, táncolni? Hogy fogad téged a közönség és a táncszakma?

- Nagyon pozitívan reagál mindenki. Keveset táncoltam, koreografáltam eddig itthon, és persze minden újdonság izgalmas tud lenni egy szcénán belül. A magyar táncéletnek is jó, hogy ha időnként friss ötlet érkezik, és egy picit felpezsdíti a meglévőt. Tavaly táncosként is beugrottam egy darabba, Duda Éva Lunatikájába. Nagyon jó érzés volt akkor és ott táncosként visszajönni a színpadra Magyarországon, mert előtte csak az Ultima Vezzel voltam itt 2010-ben, amikor a Trafóban játszottunk. Előtte viszont tíz évig nem léptem fel itthon.

Mészáros Máté
Mészáros Máté

- Az, hogy rengeteg iskolateremtő koreográfussal dolgoztál együtt, mennyiben könnyítette vagy épp nehezítette meg azt a folyamatot, hogy megtaláld a saját hangodat koreográfusként?

- Én próbálok a gondolatiság felől közelíteni a koreografáláshoz, nem feltétlenül a mozdulatok felől. A saját látásmódom pedig nyilván különbözővé tesz engem bármelyik másik embertől. De azért főleg az utolsó évben, amit az Ultimában töltöttem, a testembe is elég erősen beépült az ottani mozgásrendszer, tehát ezzel azért kell küzdeni. Ugyanakkor én már régóta kísérletezek egy mozgásnyelvvel, ami az én testemben nagyon jól működik. Most viszont nem ezt próbálom majd ki a táncosokon, hiszen a Hinokiban akkora szabadságuk van, hogy én lépéseket nem is csinálok nekik. Ők egyedien válaszolnak azokra a témafelvetésekre, amiket én hozok, ezáltal a mozgásanyag is nagyon változatos lesz. Nyilván a test limitáltsága miatt - két kéz, két láb - egy idő után nehéz hatalmasat újítani, de hogy milyen érzelmi töltettel, milyen gondolati tartalmakkal állunk neki a darab elkészítésének, azzal lehet egyediséget teremteni.

- A Hinoki témafelvetése szerint az elmúlás, a pusztulás és az újrateremtett valóságok állnak majd a középpontban. Ezt a témát egy személyes tapasztalat szülte, vagy egészen máshonnan ered?

- Szeretnék olyan darabot készíteni, amit mindenki tud a saját életére értelmezni. Azt vettem észre - nemcsak a saját, hanem a körülöttem élők életében is - hogy van egy periodikusság: valamit elpusztítunk, ami aztán mindig újrateremti magát. Ezt próbáljuk igazából odáig levezetni a táncosokkal, hogy rákérdezünk: milyen kapcsolatokat tudunk mi építeni a darab során egymáshoz képest táncosként? Ezek a kapcsolatrendszerek talán szimbolikus szintre emelkedetnek és reprezentálhatnak valamit egy átlagos életből. Én nem szeretek nagyon elvontan fogalmazni, azt szeretem, amikor a néző beérkezik a színházba, és egyből tudja magát kötni a történethez.

- Volt egy novella is, Krasznahorkai László műve, amit a darab kapcsán emlegetnek. Ez hogy kapcsolódik a darabhoz?

- Az isei szentély újjáépítése című műve indította el bennem a gondolatokat. Ezt a táncosokkal közösen elolvastuk, átbeszéltük, és erre kezdtünk szituációkat, helyzeteket, jeleneteket kitalálni. Ebben a történetben szerepel a rombolás motívuma, amit mi újraértelmeztünk. Nálunk fizikálisan nem pusztul el semmi a színpadon, viszont nagyon sokszor újrateremtünk dolgokat, ami nyilván nagyon sok ismétléshez is vezet a mozdulatok szintjén. Ez pedig engem kifejezetten érdekelt: miért követjük el ugyanazokat a hibákat újra és újra, mindig más véget remélve. Van ebben valami őrültség is.

- A hinoki egy japán fafajta neve, magyarul tűzfa, ami a leggyorsabban lángra kap. Ennek a szimbolikája vagy a japán kultúra megjelenik majd az előadásban?

- Van egy díszletelemünk az előadásban: forgáccsal dolgozunk, de ez sajnos nem a szent hinoki forgácsa. Elég nagy barbárság lenne egy szent fát miszlikbe aprítani azért, hogy mi aztán jókat ugorhassunk benne. Ez szintén ebben a novellában szerepelt többször, és nagyon megtetszett. Ugyanakkor ez csak egy név a darabon: úgy, ahogy az ember neve sem írja le az ő jellemét, ez is csak akkor találkozik majd össze igazán az előadással, miután a néző látta. Nyilván a forgács egy elég speciális felület, ami érdekessé teszi a mozgásanyagot is, mert nagyon máshogy lehet benne megmozdulni, mint egy sima tánctalajon. Van még talán a forgáccsal annyi kapcsolatunk, hogy megjelenik az érzelmek szétforgácsolódása a darabban, de a többit már mindenkinek a fantáziájára bízom.

Hinoki - Trafó
Hinoki - Trafó

- A táncosok nagyon sokfelől érkeznek, sokféle stílust képviselnek a kortárs táncon belül. Mi volt a koncepció a csapat összeállításakor?

- Amióta külföldön vagyok, észrevettem, hogy van egy nagyon erős magyar táncos generáció, akik hasonló korúak, mint én. Szerintem az itthoni iskolarendszernek a sajátossága, hogy olyan felkészültségű táncosok kerülnek ki a Budapest Kortárstánc Főiskoláról, akik bármelyik külföldi színpadon megállják a helyüket. Volt egy felvételi tavaly az Ultimánál, ahol az ötszáz jelentkezőből volt nyolc magyar, és mindenki eljutott az utolsó fordulóig, ahol már csak huszan voltak. Ez egy hatalmas arány. Nincs igazi jelentősége annak, hogy milyen nemzetiségű egy táncos, de mégis, engem valahol érdekelt, hogy mi, magyarok mit hordozunk magunkban. Másrészt úgy gondoltam, hogy talán ahhoz, amit szeretnék csinálni, fontos, hogy ugyanabból a kultúrából érkezzünk és ugyanazt az anyanyelvet beszéljük, mert én is sokszor éreztem magamon máskor, hogy sok különböző kultúrának a mixelésével elvész bizonyos lényeg. Tehát szerettem volna olyan magyar táncosokat összeszedni és hazahozni, akik külföldön már bizonyítottak, itthon azonban még csak keveset táncolhattak.

- Kikre esett a választásod?

- Juhász Peti és a Varga Csabi pályáját ismertem; bár soha nem dolgoztunk együtt, tudtam, hogy ők is dolgoztak sok különböző koreográfussal és így bennük is volt nyitottság a közös munkára. Mikó Dávid az osztálytársuk volt Ausztriában, de vele már dolgoztunk együtt személyesen is. Dányi Vica szintén tanult külföldön, és engem az is érdekelt, hogy ő mit látott máshol. És itt van még Horváth Nóra, aki most került ki a Kortárstánc Főiskoláról, de olyan tehetség van benne, amivel abszolút egyenrangú partnerként tud fellépni a már több éve a szakmában lévő táncosokkal is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen táncosokkal tudom ezt a darabot megcsinálni, mert az egy dolog, hogy én beindítottam bennük valamit, de amit ők hoznak és beleraknak, attól lesz az előadás az, ami.

Hinoki - Trafó
Hinoki - Trafó

- És hát lesz még valaki a színpadon, Porteleki Áron, zenész. Nézőként biztos megdobja az élményt az élőzene, de táncosként mit ad?

- Nagyon sokat hozzátesz az élőzene a színpadi jelenléthez. Én mindig szeretek újat teremteni, nem a már meglévőt használni, és ez a zenére is igaz: az élőzene lehetőséget ad arra, hogy ott helyben megszülessen valami. Tegnap volt egy próbánk, ahol Áron egy részt annyira elkapott és annyira tudott prezentálni, hogy mi is huszonöt százalékkal több energiával tudtunk jelen lenni. Áronról kiderült, hogy van egy közös múltunk: a népzene és a néptánc, amivel én nem foglalkozom már ezer éve, de nyilván ez nem kopik ki az emberből. Ráadásul nekem a témához, az elmúláshoz, nagyon is hozzátartoznak a halottkísérők és a siratódalok dallamai, amiket én erőteljesen szerettem volna használni a darabban. Az Áronnal folytatott párbeszéd és közös munka során ezek átalakultak, és most már nem használunk autentikus motívumokat, ezeket ő nagyon invenciózusan átformálta, de az atmoszféra szintjén ezt az érzést idézi meg a zene. Több hangszeren is fog játszani Áron, és elég intenzív jelenlét lesz az övé. Szerencsére amellett, hogy nagyon jó zenész, kiváló előadó is, és nagyon nagy szerepe van az előadás végleges megjelenésében: az, hogy milyen dinamikát kap majd egy mozdulat vagy jelenet, nagyon függ attól, hogy ő milyen zenét játszik. Én egyébként kicsit elkényeztetett voltam az utóbbi években, mert az elmúlt öt évben egy kivételével az összes darabban élőzenére táncolhattam, úgyhogy szinte természetessé vált számomra, hogy valaki ott van velünk élőben a színpadon. Nagyon izgalmas ez a fajta alkotásmód.


Tekintse meg az előadás lenyűgöző képeit galériánkban!