Valér

Tánc életre-halálra

2015.03.23. 06:30

Programkereső

Egyes országokban a balett nem pusztán a művészetről szól. Kulcs a kikerülés lehetőségéhez, eszköz a mélyszegénységből, az éhezés kilátástalanságából való felemelkedéshez. Elrugaszkodás egy élhetőbb világba.

2009-ben Åsa Sjöström fotós képe nyert a World Press Photo sajtófotó pályázatán, művészet kategóriában. A fénykép egyik eleme a Moldovai Balett Iskolában készült fotósorozatnak, amely leplezetlenül ábrázolja az ott tanuló balettnövendékek mindennapjait, a sanyarú körülményeket, az elkopott balettpadlót, a rongyosra használt balettcipőket. A növendékek komoly küzdelmet folytatnak a bennmaradásért, és álmuk megvalósításáért, mely már nem pusztán a színpadra kerülést rejti magában. Fáradtságos küzdelem, hogy ők és családjuk kedvezőbb sorsra jusson, hiszen Moldovában az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék jelentősen alacsonyabb, mint más kelet-európai országban. Nem véletlen, hogy ez kiélesíti az emberi viszonyokat: évente mindösszesen huszonnégyen, tizenkét fiú és tizennégy lány kerülhet az iskolába, akik kilenc évig maradnak ott. A normál tanóra mellett minden nap ötórás balett tréningen vesznek részt, harcolnak saját testükkel, egymással, hogy ne ők legyenek azok, akiket a következő évben elbocsátanak. Természetesen a küzdelem egy gazdagabb ország balettakadémiáján is jelen van, de itt még sokkal valóságosabb viadal.

Balerina
Balerina

Hasonló a helyzet a fülöp-szigeteki Manilában, ahol a Manila Balett által finanszírozott Project Balett Futures program keretén belül ötvennégy hallgató vehet részt az ingyenes képzésben a város legszegényebb városrészeiből. Köztük van a tizennégy éves Jessa Balote, aki nemrég a CNN-nek mesélt rögös életútjáról. Jessa Manila nyomornegyedében, egy szeméttelep mellett él, családja a szemét-értékesítésből próbálja fenntartani magát. Mindennapjai nem pusztán a kemény edzésekről szólnak, ő és sok vele együtt tanuló diák a program nélkül egyszerűen nem tudna mit enni naponta, rájuk hárul a család fenntartásának felelőssége, mindez úgy, hogy a fárasztó balett-tréningek után nincs kényelmes fekhelyük és a rossz higiéniai körülményekkel is meg kell küzdeniük a patkányokkal teli házakban. A kezdeményezés mögött a program mozgatórugója Lisa Macuja-Elizalde áll, aki önállóan finanszírozza a növendékek óráit, étkezésüket, és ápolgatja a növendékek főszerepről szőtt álmait. Saját viszonyrendszerünkben szinte felfoghatatlan, hogy Elizalde és a program nélkül ezek a gyerekek nagy eséllyel megbetegednének, vagy éhen halnának, a táncművészettel a szó szoros értelmében az életbenmaradásukért küzdenek.

Joan Sebastian Zamora
Joan Sebastian Zamora

A világ a kolumbiai Joan Sebastian Zamora nevét a First position című a Youth America Grand Prix balettversenyt bemutató dokumentumfilmben ismerhette meg. A fiú egyetlen álma az volt, hogy a verseny révén egyedüli kolumbiaiként bekerülhessen az Angol Királyi Balettiskolába, majd a Királyi Ballett társulathoz csatlakozzon, ahol példaképe az első színes bőrű táncos, a kubai származású Carlos Acosta is táncol. Joan Sebastian családja távolról bátorította és adott hitet a fiúban, felvázolva, hogy Kolumbiában maradása a balett küzdelmeinél is nehezebb, kilátastalanabb életutat vázolna elé.

A színes bőrű, klasszikus táncművészek élete, ha lehet, még rögösebb, hiszen általában nem felelnek meg az éteri, pillekönnyű hercegnő vagy a daliás herceg ártatlan karakterének, annak a képnek, amit az európai balettművészet is elénk kíván tárni. Misty Copeland az egyik olyan művész, akinek sikerült áttörni a sztereotip akadályokat és a rasszizmus általunk épített falait. Ő a második a balett-történelemben, aki szólista lett a New York Ballet Theatre-ben. Küzdelmeit, a Life in Motion: An Unlikely Ballerina memoár kötetében tárja fel. Misty egy út menti motelben nőtt fel további öt testvérével komoly szegénységben. Nagyon későn, tizenhárom évesen fedezték fel mozgása révén egy kosárlabdapályán, és ezt követően elképesztő sebességgel fejlődött. Alkatilag kezdetben alkalmatlannak bizonyult, majd kemény munkával a legelsők közé felküzdve magát olyan szerepeket táncolhatott el, ami fekete táncosnőnek előtte nem sikerült.

Misty Copeland
Misty Copeland

Európa keleti blokkjában, Oroszország európai részén található Permben az egyik legszigorúbb rendszerű balettoktatás folyik, precíz, de kíméletlen nevelés a tökéletes mozdulatra. A Vaganova Balett akadémiához hasonlóan ez az intézmény is a felemelkedés egyik forrása lehet a mélyszegénységgel küzdő gyermekeknek és családjainak, ahová a bekerülés is szigorú szelekció útján történik. A Terpsichoré foglyai című 1994-ben forgatott dokumentumfilm középpontjában a törékeny alkatú, nélkülöző családból származó Natasha Balakhnicheva áll, ártatlan barna szemével, hullámos hajzuhatagával. Mindennapjait az évfolyam legkiemelkedőbb tehetségeként a tanárok szigora nehezíti. Bentlakásos intézmény révén csak nagy ritkán találkozhat távol élő szüleivel. A perfekcióra való törekvés, a mindennapi kiabálások, a fizikai bántalmazások ellenére is egyetlen célként a későbbi jobb reményű élet, a tündér szerepének csillámló álma lebeg szeme előtt.

A világ színpadain a makulátlan tütük forgatagában, a precíz koreográfiákat láthatatlanul foltozzák a mögöttük rejlő titkos életutak, a láthatatlan társadalmi szakadékok, amelyeket egyeseknek nagy nehézségek árán sikerült átugraniuk, és nem pusztán a színpadon.