Szilárda

"A táncban találtam önmagamra”

2015.10.07. 09:12

Programkereső

Tizennyolc évesen alapította tánctársulatát, nem sokkal ezután pedig ír sztepptánc Európa-bajnoki címet szerzett. Az ír sztepp- és a modern kortárstánc ötvözetével egyedülálló stílust és látványvilágot teremtett a mozgásművészetben. Édesapja Gyulai István, az ismert televíziós sportkommentátor révén nyolcéves koráig Londonban és Monte-Carlóban élt, így folyékonyan beszél angolul, franciául, édesanyja révén pedig németül. A La femme 50 tehetséges magyar fiataljaival készített interjúsorozatunk első alanyával, Gyulai Júlia Annával beszélgettünk.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a tánccal?

- Több ezzel kapcsolatos emlékem is van. Gyerekkoromban például egy darabig akrobatikus rock and rolloztam, persze ez nem feltétlenül járult hozzá a mai karrieremhez. Viszont aztán 13 évesen elvitt az édesanyám egy ír sztepptánc tanfolyamra, ami szerelem volt első látásra. Ezután sokáig egyetlen óráról sem hiányoztam, emellett minden plusz gyakorlási lehetőséget megragadtam. Bár teljesen magával ragadott ez a műfaj, pár évvel később mégis úgy éreztem, hogy hiányzik valami, és még többet szeretnék tanulni. Így aztán 16 évesen beiratkoztam a Madách Musical Tánciskolába, és ott folytattam a tanulást. Az érettségit követően felvettek a Színművészeti Egyetemre, ahonnan 2 év után eljöttem. Később a Magyar Táncművészeti Főiskola moderntánc szakán diplomáztam, ezután pedig jelentkeztem a főiskola koreográfus szakára, Bozsik Yvette osztályába.

- Hogyan kerültél kapcsolatba Catherine Gallagherrel?

- Az ír tánc rejtelmeibe tulajdonképpen Catherine Gallagher vezetett be, ő indított el engem ezen az úton. Körülbelül három évig tartott a közös munkánk, és ezalatt nagyon sok lehetőséget biztosított nekem a fejlődésre. Hihetetlenül elkötelezett voltam, szó szerint reggeltől-estig táncoltam. 14 évesen, miután a szüleim elaludtak, bementem a fürdőszobába, levettem a tükröt a falról, és ott gyakoroltam, erősítettem, nyújtottam akár éjjel kettőkor is. Talán ennek az elhivatottságnak köszönhető, hogy egy év után Catherine fellépési lehetőséget biztosított nekem, felvételt nyertem a társulatába, később pedig tanítottam is nála. Ekkor egy rendkívül intenzív időszak kezdődött el az életemben, végre úgy éreztem, hogy hazaértem, és megtaláltam a hivatásomat. Szerencsére ez azóta se változott.

- Rögtön az ír sztepptánccal kezdted a tánctanulást. Nem hiányoztak az alapok?

- Ez leginkább ma okoz némi nehézséget, hiszen mostanra ott van az életemben a sztepptánc mellett a kortárstánc is. Tizenhat éves voltam, mikor először mentem be balett órára, viszont a balett és a sztepp nagyon sok ponton ellentétes mozgást igényel. Most például nagyon sokat dolgozom az Operaházban és az Erkel Színházban Venekei Mariannal. De ennek ellenére próbálok mindig helyt állni és nagyon büszke vagyok arra, hogy a nemrég színpadra került Faustban léphettünk fel, hiszen most először fordult elő, hogy külsős tánckar lehetőséget kapott eltáncolni egy ilyen betétet az Opera színpadán.

- Alkotóként nem nehéz megállnod, hogy ne kapcsolódj te is be a koreográfusi munkába, mikor táncosként vagy színpadon?

- Az a furcsa, hogy nem. Én mindig azt gondolom, hogy általában a koreográfus tart attól, ha olyan táncossal dolgozik, akinek koreográfusi ambíciói is vannak. De érdekes módon a színművészetis évekből megtanultam ezt a két dolgot külön választani.

- 18 évesen alapítottad a Coincidance nevű társulatot Székács Zsófiával és Potornai Norberttel. Hogyan jött az ötlet?

- Tulajdonképpen egy véletlennek köszönhető. Bár ma mindenki furcsán néz rám, mikor ezt mondom, pedig ez az igazság. Csapatként együtt jártunk versenyezni, együtt tréningeztünk és volt bennünk egy nagyon erős késztetés azzal kapcsolatban, hogy létrehozzunk valamit. Így végül megszületett a kortárstánc és az ír sztepp ötvözete. Az ír sztepptáncosok körében teljesen szokatlanul, kezdetben éppen csak megmozgattuk a kezeinket, mozgásba lendült amúgy merev tartású testünk is, s mindezt rendhagyó zenével párosítottuk. Összeraktunk két-három koreográfiát, majd később úgy nevezett hakni műsorokat vállaltunk, elmentünk fellépni, különböző fesztiválokon szerepeltünk, majd ebből lett egy ma huszonegy táncost számláló társulat. Két-három évvel ezelőtt, mikor aztán eljöttem a Színművészeti Egyetemről, úgy döntöttem ezzel szeretnék foglalkozni, és mindent megteszek azért, hogy táncos-koreográfus legyek.

- Mennyiben van köze az általatok megalkotott táncnak az úgy nevezett klasszikus ír sztepphez?

- A tánc alapja nagyon hasonló a Michael Flatley-féle ír sztepphez. Persze azt tudni kell, hogy Flately sem a hagyományos értelemben vett ír szteppet használja, az ő stílusát általában show-style ír szteppnek nevezik.

- Hogyan viszonyul Magyarországon a közönség az ír sztepptánchoz?

Szerintem megoszlik a közönség, de persze van egy réteg, akit teljesen elvarázsol ez a műfaj. Én nem elsősorban őket szeretném megcélozni, hanem azokat, akiknek van igénye egy mélyebb, összetettebb táncszínházi előadást megnézni. A legfontosabb, hogy a darabnak legyen egy íve és persze mondandója. Szerencsére az előadások után rengeteg pozitív visszajelzést kapunk, és úgy tűnik, kezd kialakulni egy visszajáró közönség is.

- Honnan meríted az ihletet egy-egy koreográfia megálmodásához? Legyen szó akár a Szentivánéji álomról, a Széttáncolt cipellőkről, vagy a Merlinről.

- Én nem választok semmit, általában a téma választ engem. Olyan darabokkal szeretek dolgozni, amelyekkel azonosulni tudok. A Szentivánéji álom például nem az én ötletem volt, hanem a társamé, Székács Zsófiáé, de ez azért volt egy nagyon találó darab, mert tökéletesen illett a társulat alapvető műfaji beállítottságához. Ebben a történetben például nagyon jól használhatóak az athéni munkások falábú szteppesekként, míg a misztikus világot, a tündéreket a kortárs táncon keresztül jelenítettük meg. A Merlinben szintén jól ábrázolható mind a lovagok világa, mind a két istennő harca ezzel az alapvetően kétpólusú műfajjal.

- Hogy sikerültek az első próbálkozásaid koreográfusként?

- Nagyon hamar elkezdtem alkotóként gondolkodni, igazából irreálisan hamar. Tizennégy éves voltam, amikor a családdal elmentünk síelni, és ekkoriban, s ahogyan az lenni szokott, én is éppen kamaszkorom egy ellenállóbb szakaszát éltem. Az utazás alatt szinte semmi mást nem csináltam, csak zenét hallgattam. Akkoriban a Geszti Péter-féle Dzsungel könyve volt a kedvencem, és annyira magával ragadott, megihletett engem ez a zene, hogy megterveztem rá egy teljes ír sztepp előadást. Persze, ha ma ezt elképzeljük, talán jobb, hogy ez csak gondolat formájában maradt fenn az utókor számára, de a lényeg, hogy tizennégy éves koromban megjelent bennem a vágy, hogy koreografáljak.

- Nemrégiben bekerültél az 50 tehetséges magyar fiatal programba Bán Teodóra pártfogása alá. Mondhatjuk, hogy ő egyfajta példakép számodra?

- Azért jelentkeztem az 50 tehetséges magyar fiatal programba, mert sajnos ma Magyarországon nagyon nehéz új társulatként érvényesülni, hiszen nagyon kevés pénz jut az együttesek működtetésére. A Coincidance produkciói sokemberes színpadi darabok. Viszont nagyon nehéz ezt a sok embert eltartani és megteremteni a pénzt a társulat működéséhez. Ehhez kerestem én olyan tanácsadókat, mentorokat, mint Teodóra, aki azért kiváló példa számomra, mert egyfelől táncművészeti területről jön, ma már azonban a szervezés, a menedzselés és a produceri tevékenység főszereplője az életének. Valahol én is ugyanezt a két dolgot szeretném összeegyeztetni. Teodóra nagyon sokat segített nekem tanácsaival.

- Milyen darabokat láthatunk a közeljövőben a Coincidance-től?

- Nagyon izgalmas évad elé nézünk. Nemrégiben sikerült megállapodnunk a Magyar Színházzal, és így november 8-ától a Széttáncolt cipellők és a Merlin című előadásunk is szerepelni fog a színház repertoárján. Emellett a Magyar Színháznak egyéb produkcióiban is részt vesz majd a társulat. Például a Van, aki forrón szereti című musical tánckaraként fogunk színpadra lépni februárban. Szeptember 28-án mutatjuk be Purcell Tündérkirálynő című művét a Művészetek Palotájában. Emellett egy különleges, új bemutatóval is készülök, pontosabban egy kamaradarabbal. Ez egy merőben új dolog lesz, hiszen két egyfelvonásos kis darabot szeretnék egymás mellé illeszteni. A darab a kortárs táncosokkal előadott 2_ELLE_Y című egyfelvonásos estből és Ravel Bolerójának teljesen rendhagyó, szteppcipőket nem kímélő feldolgozásából fog összeállni. Rendkívül izgalmas lesz, és már nagyon várom.