Etelka, Aletta

Minden iskolás jusson el egy táncelőadásra!

2015.10.16. 08:35 Módosítva: 2015-10-16 09:31:53

Programkereső

Az előkészített Nemzeti Táncprogram sorsáról és a Magyar Állami Népi Együttes évfordulójáról is mesélt Mihályi Gábor, a Magyar Táncművészek Szövetségének elnöke, a MÁNE művészeti vezetője. A Táncművészet magazin interjúja.

- A hónap elején lezajlott IX. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón kihelyezett elnökségi ülést tart a Magyar Táncművészek Szövetsége. Mi lesz a téma?

- A napirend egyik legfontosabb része a kulturális alapellátás volt, ehhez meghívtuk a minisztérium képviselőit is.

- Mi a szövetség koncepciója?

- Már több ágazati egyeztetésen vagyunk túl. A programot még tavaly nyáron hirdette meg Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár. A tanácskozásokon világossá vált, hogy mind az előadó-művészet, mind a közművelődés területén működő szervezetek gondolkodása jórészt egy irányba mutat. A mi elvárásaink az alábbiak szerint foglalhatók össze: teremtődjön meg az anyagi és a szervezeti feltétele annak, hogy minden általános iskolás jusson el egy táncelőadásra. Bővüljön az anyagi bázisa a beavató színházi (táncszínházi) programoknak. Az együttesek az eddiginél jóval több vidéki játszóhelyre jussanak el. A Nemzeti Kulturális Alapnál jöjjön létre egy új kollégium a kulturális alapellátás támogatására. A kultúra, a művészetek – ezen belül a tánc – fokozottabban jelenjen meg a televízióban, akár egy kulturális csatorna indításával.

- Április 29-én a szövetség a kormányzati képviselőknek átadta a nyolcvanoldalas Nemzeti Táncprogramot, amely az ágazat látlelete, a kritikus pontok és egyben a megoldási javaslatok gyűjteménye. Még az idén nyáron a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) egy munkamegbeszélésen a „hóna alá nyúlt” a kezdeményezésnek. Mi lesz dokumentum sorsa?

- Nemrég voltunk ismét a Magyar Művészeti Akadémiánál, ahol már a program feldolgozása zajlik, a következő lépés a konkrét javaslatok jogszabályi megfogalmazása lesz. Az MMA vállalta ezt a kodifikációs előkészítést. A Nemzeti Táncprogramban vannak olyan világosan megfogalmazott célok, amelyek más művészeti ágakat éppúgy érintenek, tehát van esélye az összefogásnak. Vélhetően nagyobb lobbierővel gyorsabban megvalósulhatnak a célok, például a nyugdíjas művésztanárok foglalkoztatásának nehezítése nem csak a táncos szakma problémája. Az életpályamodell kialakításában is együtt tudunk működni más művészeti ágakkal. A kormányzattól konkrét válasz még nem érkezett, de nem aggódom, az államtitkárral beszéltünk erről a kérdésről, és személyesen is támogathatónak találja a programot. Ismereteim szerint már kiadta a munkatársainak az ezzel kapcsolatos feladatokat. L. Simon László pedig nyitott, hiszen korábban az ő irodájában fogalmazódott meg a Nemzeti Táncprogram szükségessége, és az igény a részéről, hogy kezdjünk el ezen dolgozni.

- A szakmán belül ez az anyag kapott hideget-meleget, hiszen a szöveg nyilvános és olvasható. A hozzászólásokat, bírálatokat a tánckritika.hu oldalon is nyomon lehet követni. Mennyire érzi jogosnak ezeket a kritikákat?

- Mind Kútszegi Csaba, mind Krámer Gyuri írására válaszoltam, aki erre kíváncsi, az, kérem, hogy olvassa el. Én ezeket a bírálatokat természetesnek veszem, hiszen nem gondolkodunk egyformán. Ugyanakkor nem szeretem, ha utólag hangoznak el kritikák, miközben az eddigi munkafolyamatokba eddig is bekapcsolódhatott volna bárki. Szeretnék egy félreértést eloszlatni: a program nincs lezárva, az aktuális változásokat folyamatosan szeretnénk szerepeltetni benne. Nincs kőbe vésve a szöveg, ha valami jelenleg nincs az anyagban, de valaki fontosnak véli, hogy ott legyen, akkor a frissítéskor ezt megtesszük.

- Hogy érzi, a szövetség mennyire volt képes a tagjai érdekeit megvédeni, amikor arra szükség volt?

- Nekünk nagyon nehéz és kényes az a helyzet, amikor jogos vagy jogosnak vélt személyi és intézményi érdekek ütközésekor állást kell foglalnunk. A szövetségben nemcsak táncosok, hanem koreográfusok, együttesvezetők, igazgatók is vannak. Az operaházi vitában – gondolom, a kérdés erre vonatkozik – a szükséges egyeztetéseket lefolytattuk. Személyesen találkoztam a táncosokkal, az elnökség pedig tájékozódott az operaházi vezetésnél is. Teljesen világossá vált, hogy az intézményi függetlenségre tekintettel, ilyen esetekben egy szakmai szervezetnek szűkek a kompetenciái. Szükség esetén a bíróságnak kell bizonyos kényes, a munkajogot érintő kérdésekben állást foglalnia. Mi csak „jószolgálati” tevékenységet végezhettünk, amit meg is tettünk, kérve a vezetői lojalitást, elsősorban a pályájuk vége előtt álló táncosok esetén.

Más esetben – tegyük fel, hogy egy vidéki együttesben ez vagy az a probléma – szintén hiába jönnének hozzánk, hiszen napi, aktuális kérdésekbe nincs sem jogosultságunk, sem pedig okunk arra, hogy mélyen beavatkozzunk. Foglalkozunk viszont más típusú, személyes kérdésekkel, díjakra terjesztünk fel művészeket, illetve a szövetség igyekszik elismertetni a kormányzattal a különböző teljesítményeket. Bizottságokba, kuratóriumokba delegálunk képviselőket, folyamatosan állást foglalunk szakmapolitikai kérdésekben.

- A Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) tavaly ősszel mutatta be a Megidézett Kárpátalja című darabját. Az alkotási folyamatot megelőzően kiutaztak zenei és mozgásanyagot gyűjteni az adott területre, a kész művet pedig tavasszal visszavitték a forrásvidékre. Hogy fogadta a közönség és a szakma a bemutatót?

- A kelet-európai területeken, így Ukrajnában is tapasztalható mojszejevista stílus elég távol áll a mi hagyományainkhoz közelibb feldolgozásainktól, ezért nagyon vártam, hogy hogyan fognak reagálni a nézők és persze az ottani szakma. Két turnéról és tíz előadásról beszélünk, amelyeknek csak a fele volt Kárpátalján, a másik fele Kijevben és Nyugat-Ukrajna nagy városaiban. Több mint tízezer ember látott minket. Mindenhol ugyanazt tapasztaltuk: óriási közönségsiker, függetlenül attól, hogy voltak-e magyarok a nézőtéren. A szakmai találkozásokon, köztük a kijevi zeneakadémia igazgatójával és a lembergi balett vezetőjével, mindenkinek ugyanaz volt a véleménye: ilyet még nem nagyon láttak, a hagyományőrzés mellett értékelték a korszerű színházi szemléletet és azt, hogy milyen tisztelettel viszonyul egy külföldi együttes egy másik ország kultúrájához.

Az ivano-frankivszk-i drámai színház – tágabban az ukrán színház is, például a román színházhoz hasonlóan – aktuális, mai formanyelvet használ, ledobva a kliséket. Az igazgatójuk és művészeti vezetőjük azt mondta, az előadásunk a táncban olyan, mint az ő színházi világuk. Moszkvában a Magyar rapszódia előadásunkkal a Csajkovszkij teremben léptünk föl, ahol a nézők soraiban ülő Mojszejev Együttes táncosait, művészeti menedzserét is elkápráztatta a darab friss és mély gyökerekkel rendelkező, de mainak tűnő világa. Számomra mégis a kazanyi Tatár Állami Táncegyüttes balettigazgatójának – pozíciójánál fogva kissé meglepő – kijelentése volt a legszívmelengetőbb: „Fantasztikus, hogy csak autentikus néptánc és semmi balett.”

A két ukrán és az oroszországi út a magyar kormány támogatásával jött létre. Az év elején voltunk Olaszországban is, de ott már üzleti alapon, egy impresszárió hívott meg minket három előadásra, s már jövőre lekötöttek számunkra újabb tíz fellépést. Májusban Erdélyben a Szarvaséneket játszottuk a nagyobb színházakban, tehát Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott és Sepsiszentgyörgyön. Ahol szerényebbek voltak a körülmények ott a Magyar rapszódiát adtuk elő.

A Magyar Állami Népi Együttes 65 éves jubileumát több izgalmas programmal ünnepeljük. Ezenkívül egy premierünk is lesz: a Tavaszi Fesztivál keretében a Müpában mutatjuk be Farkas Zoltán „Batyu” rendezésében Menyegzőjének új feldolgozását.