Pandora, Gabriella

Perspektívát vált a TranzDanz

2016.01.26. 16:47

Programkereső

Kovács Gerzson Péter Harangozó Gyula-díjas és kétszeres Laban Rudolf-díjas legújabb koreográfiájában az idő és a tér relativitását vizsgálja társulatával.

A TranzDanz legújabb darabja a társulat első bemutatója a Nemzeti Táncszínházban. A produkcióban résztvevő művészek jó része évek óta a TranzDanz darabok szereplője, alkotótársa. Ismét láthatjuk a Harangozó Gyula Díjas Bora Gábort, és a Junior Príma-díjas Gera Anitát és Tókos Attilát, akik Az évad legjobb táncosa/táncosnője elismerést is elnyerték. A Menetfényben először vállalt TranzDanz szerepet két nagyszerű táncművész: Gál-Horváth Bernadett és Vida Gábor. A zeneszerző az elmúlt évek TranzDanz produkcióinak (Örök élet termékek, Szimultán ablak, Profana, Deja Vu) visszatérő zenei munkatársa az elektronikus zenei világ ikonikus alakja, Wondawulf (UVCT, Future Music).

TranzDanz: Menetfény
TranzDanz: Menetfény

A vulkán oldalán leáramló, minden útjába kerülőt magába olvasztó, száguldó hamuár távolról egy látszólag mozdulatlan, puha felhő, hívogató, barátságos cumulus..., nem mozdulnak a hatalmas folyók és az óriáshullámok sem, és állni látjuk az elképzelhetetlen sebességgel pörgő, forgó, közeledő és távolodó bolygókat, csillagokat és galaxisokat. Állni látszik az idő a bagatell hétköznapokban, a súlyos és súlytalan évek során, a dicső múlt egybeolvad a mozdulatlanságban a történelmivé magasztalt jelennel. Innen nézve nem változik semmi, mert a véget nem érő ismétlődések fraktál-mintázatai egyformának tűnnek – miközben tombolva „történik” a világ.

De váltsunk perspektívát „a mindennapi élet és a sors/lét tartományai között”, tekintsünk e mintákra végtelen közelről és távolból, lépjünk ki a történeti időből, hogy megláthassuk az egzisztenciális pillanatot, és vissza, hogy érzékeljük az örök áradást, az „épp most” cseppfolyósságát, a hömpölygő, gomolygó, sodró létet.

Robog az expressz az éjszakában, egyszerre látjuk kintről és utazunk rajta, az ablakain kiáradó gyér fénnyel megvilágítja önmagát és a sínek mentét. Messziről ő is mozdulatlan, ahogy állni látszik a kihalt táj, üresek a sínek melletti városok, önmagunk tükörképe is mozdulatlan a vonat ablakában, de tudjuk, megállíthatatlanul fúrja előre magát a sötétbe. Honnan, hova vezetnek a sínek?