Orbán

"Lélekben még én is mindig táncolok"

2016.07.12. 08:19

Programkereső

A 91 éves Mák Magda mesternő, az Állami Balettintézet egyik alapító tanára az idei Tánc Világnapján vette át a Magyar Táncművészek Szövetsége Életműdíját. Réfi Zsuzsa kérdezte őt.

Már tízesztendősen bekerült az Operaházba, a gyerekszerepek után barátnők, sellők sorát keltette életre, és még negyven fölött is az Aranykakasban táncolt. Pedagógusi pályája szintén korán indult, hiszen huszonöt évesen már tanítani kezdett és részt vett az Állami Balettintézet megalapításában. Sok neves táncos került ki a növendékei közül, legendás korszakok részese volt, s még férjét is a balettnek köszönhette. Mák Magda ma is örömmel néz meg minden előadást, s kilencvenegy esztendősen is tud lelkesedni az új technikákért, egy-egy kifejező mozdulatért, sőt a modern irányzatokért. A táncos és balettmester április 29-én, a Tánc Világnapján vehette át az Életműdíjat. 

– Mit szól a mai balettelőadásokhoz? Szívesen jár az Ybl-palotába?

– Ha meghívnak, s kapok jegyet, akkor mindenhová boldogan megyek. Örültem annak, hogy Nagy Iván elkezdte a Magyar Nemzeti Balettnél a főtanácsadói munkáját, mert nagyon törődött azzal, hogy a régi táncosok is részt vehessenek a társulat életében. Korábban az igazgatók vagy foglalkoztak azzal, hogy meghívják az egykori táncosokat, vagy nem. Szerintem jó és egészséges, ha kíváncsiak a mi vélekedésünkre is. A nézőtéren ülve is mindannyiunknak van véleménye, észrevétele, amit érdemes meghallgatni, akár friss produkcióról van szó, akár egy előszedett régiről. És nagyon tudjuk értékelni azoknak az új daraboknak a szépségét is, amelyeket korábban nem ismertünk. Az új koreográfiák között tényleg akadnak szenzációsak. Ott van például Kylián Hat tánc című darabja, ami valami elképesztő. Látom, hogy mennyire élvezik az előadók! Ez nagyon lényeges, annak idején mi is így léptünk színpadra. Ha azt látom, hogy a művész élvezi azt, amit táncol, akkor az a darab jó és jól van betanítva.

Én nagyon sokszor voltam a színpadon boldog, ahogy a többiek is.

Szűcs Marietta minden alkalommal elmondja most is az előadások végén: „Úgy szeretnék táncolni! Amikor megszólal a zene, én már mindjárt táncolnék.” Közben pedig szegény alig tud járni.

– Ön is szívesen lenne ismét a színpadon?

– Nem, én már nem. De nagyon tudom értékelni azt, ahogy a mostaniak táncolnak. Az előadásokat élvezem és roppantul elfáradok közben, mert olyan intenzitással nézem. Beleélem magam. Lélekben még én is mindig táncolok. Néha pedig inkább a balettmester szemével figyelem a produkciót: jaj, itt miért ezt csinálják?! Sokkal jobb lenne más kéztartással, másképpen fordulva. Akkor ugyanis könnyebben menne. Ilyeneket mindig észreveszek.

– Hogyan vélekedik a mai táncvilágról, a koreográfiákról?

– Látom a fejlődést. Csodálom, hogy az ugrások milyen magasak, hogy a táncosok csak úgy felszállnak, nem is érzékeli az ember az erőlködést.

Ez valami újfajta technika és nagyszerű. Szívesen járok egyébként modern előadásokra is. Jó az is, hogy ma már a kortárs stílusok is megjelentek a főiskolán. Annak idején mi komolyan lenéztük a mozgásművészetet, és ez az érzés kölcsönös volt a művelőivel. Később aztán sikerült gyorsan beleolvadniuk a balettbe. Kiváló tanárok váltak belőlük, hiszen az Állami Balettintézet (ÁBI) első igazgatója, Lőrinc György is mozgásművészként kezdte, akárcsak Szentpál Olga, aki később kitűnően tanította az ÁBI-ben a társastáncot.

– Ön is egyike volt az Állami Balettintézet alapítóinak. Sokat kellett harcolni azért, hogy ez az iskola megszülessen?

– Nekünk semmit sem kellett tennünk. Vaszilij Vajnonen és felesége, Klavdija Armasevszkaja bement a minisztériumba, s azt mondta, kell ide egy képzés, olyan, amilyen a Szovjetunióban van. Később hallottam csak arról, hogy a Lőrinc-féle társaság már korábban dolgozott azon, hogy szülessen egy iskola. De én már akkor, amikor Armasevszkajáék meghirdették, hogy lehet náluk pedagógiát tanulni, rögtön jelentkeztem. Láttam ugyanis, hogy ők hogyan táncolnak, mi mindent tudnak, és meg akartam tanulni mindent. Eszembe sem jutott, hogy én majd valaha tanítani fogok, nekem a tudás kellett, mert úgy akartam táncolni, ahogyan ők azt megmutatták nekünk. Armasevszkajáék fedezték fel, hogy nekem van ehhez tehetségem. S amikor az iskolához szedték össze az embereket, azt mondták: itt vannak azok, akik volt táncosok, de ezt a fiatalt is oda kell tenni.

Mák Magdát vegyétek fel mesternek, mert van benne lehetőség. Huszonöt éves voltam ekkor.

– Mennyire volt nehéz egyeztetni a színpadot és a tanítást?

– Sosem táncoltam főszerepeket. Címzetes magántáncosnő voltam, barátnőket, sellőket alakítottam, kis szólókat, nekem való szerepeket. Már negyvenéves elmúltam, amikor az Aranykakasban táncolhattam, egy remek Seregi-koreográfiára. Síva istennő három személyisége közül az egyiket, és nagyon élveztem. Tettem a dolgomat, el voltam foglalva, ahogy a nagy szólisták is: Kun Zsuzsa vagy Orosz Adél. Egyébként most is hiányolom azt, hogy nem lehet eléggé hallani róluk. Nekik a köztudatban tovább kellene élniük, mint az olyan színészeknek, mint Psota Irén. Mégis, ma már alig tudja valaki, hogy ők kik voltak. S erről a táncművészeti szervezeteknek kéne gondoskodnia, hiszen ők is rengeteget tettek a hazai balettért.

– Könnyű volt pedagógussá válnia?

– Odamentem, és kiderült, hogy tudok tanítani. Armasevszkajáék jól felismerték bennem ezt a tehetséget. Eleinte kicsit tartottam ettől, de odaálltam, megmutattam. Az orosz házaspár néhány hónap alatt tanította meg nekünk több év anyagát, gyorstalpalóval, aztán mi, a Balettintézetben találtuk ki ennek alapján a további metodikát. Hetente kétszer tartottunk munkaközösségi értekezletet, és én kiképeztem a zongoristáimat is arra, hogy hogyan kell jól kísérni. Alám játszották mindig azt a zenét, amit kellett. Sok évvel később, amikor elmentem Bázelbe próbatanításra, az egyik zongorista azt mondta: nagyon szeretem a maga óráit. Amit mi itt, a balettórán csinálunk, az mindig ugyanaz. Unalmas, nem változik, de amiket ön mond, az mind nagyon érdekes. Úgy tanítottam ugyanis, hogy azt mondtam: légy szíves, gondold azt, hogy az egy virág, és te meg akarod szagolni. Attól tartod úgy a fejedet, ahogy kell. Figyelj a szemed sugarára, mindig nézzél valamit, az ugyanis látszik a színpadon.

Mindig eszembe jutottak a megfelelő hasonlatok,

nem kellett ezen gondolkodnom. Így van ez most is.

Mák Magda
Mák Magda
Fotó: OSZMI

– Milyen osztályok, kik végeztek önnél?

– Sokan jártak hozzám, Nagy Ivántól Esztergályos Cecílián át Metzger Mártáig. Az első képesítő vizsgám volt nagy esemény, amikor végre végigvihettem, diplomáztathattam egy osztályt. Csodálatos kritikákat kaptam, hogy milyen jól sikerült a vizsga, az ismerősök el voltak ragadtatva, a nézőtéren azonban alig akadt táncos, mert a társulatok mindegyike vendégszerepelt valahol, az Opera társulata például Moszkvában. Így Molnár Feri sem volt itthon.

– Ő volt a harmadik férje, a balettművész, akivel sokáig táncoltak is együtt.

– Igen. Negyvennégy év boldogság. Az első férjem zenész volt, hegedűs, aki aztán Németországban lett karmester. A lányunk tőle örökölte a zenei tehetségét, ő is művészi-tanári diplomát szerzett. A második férjem magyar–francia tanár volt, az a házasság azonban elég rövidre sikeredett. És persze azért a lányom is táncolt, a Balettintézetbe járt, de én a harmadik évfolyamban eltanácsoltam, mert azt láttam, nem színpadra való az egyénisége. Szerencsére remek zenei adottságai voltak. Nagy örömömre született két unokám, és most már öt dédunokával is foglalkozhatom. Bár ők Németországban élnek, rendszeresen találkozunk, együtt töltjük az ünnepeket. Fontos, hogy az ember látja-érzi ezeket a gyerekeket – az én véreimet – növekedni. Hihetetlen ajándék, s ez az, ami igazán lényeges az életben.

– Két évtizeden keresztül volt az Állami Balettintézet tanára. Mennyire elégedett azzal, amit lát a mai vizsgákon?

– Vegyes a kép. Van, amin szerintem nem dolgoznak eléggé, s ez a rúdgyakorlat. Pedig iszonyatosan fontos, mert azzal képzik ki az izomzatot, és úgy vélem, nem mindenki tartja ezt olyan lényegesnek. Látom persze azt is, hogy mit csinálnak most jobban. A különböző finomságokat, kar-, fejmozdulatokat, azt, hogy hol mivel lehet élőbbé, fényesebbé tenni a növendékek kifejezését. Ilyenekben nagy különbségeket tapasztalok. Megesett az is, hogy azt vettem észre egy növendéken, hogy a halacskában nem fel-, hanem lenézett a partnerére. Olyan gyönyörű volt ez a mozdulat, annyi többletet adott a jelenethez, hogy megkérdeztem, ki tanította. Kiderült, véletlenül csinálta, de azt tanácsoltam neki, ne felejtse el, tartsa meg. Ilyen apróságoktól válik valami élménnyé, ragadja magával a nézőt.

– Az életműdíj mindig visszatekintésre is késztet. Az a tízéves kislány, aki bekerült az Operaházba így képzelte az elkövetkező nyolcvanegy esztendőt?

– Amikor átvehettem ezt az elismerést, olyan jólesett az az erőteljes, intenzív taps, ami a nézőtéren felhangzott. Csodálkoztam is kicsit, hogy ők még tudják, hogy én ki vagyok, hiszen nagyon rég nem vagyok benne a szakmában. Ha visszanézek, a dalszínházban az első pillanattól kezdve istenien éreztem magam, rögtön otthon voltam. Statisztáltam, belenőttem a többiekkel a szerepekbe, remek táncosokat, énekeseket láttam-hallottam. Igazi aranykora volt az az intézménynek, hiszen a legjobbak nem mehettek külföldre, s itthon kiváló gárda gyűlt össze. Játszottunk még a háború alatt is, a legrosszabb időket a dalszínház pincéjében vészeltük át. Az újjáépítést követően pedig tele voltunk élni akarással, tettvággyal. És én mindig mindenben benne voltam. Az ostrom alatti opera- és balettéletben, az újjáépítésben, az éledezésben, az orosz táncosok hozta új korszakokban, az ÁBI születésében. S aztán én is jártam a világot, tanítottam Németországban, Hollandiában.

Ma is örülök, hogy a tánc volt az életem.

Amikor nemrég Maina Gielgud idejött, hogy betanítsa A szilfidet, az csodálatos volt. Látszott az együttesen, hogy milyen boldoggá tette őket a darab, és azok a fejek, azok a kezek. Tökéletes előadás született. Élmény volt ott ülni, azt éreztem, hogy ez elmondhatatlan, mint amikor Mario Rossi vagy Otto Klemperer hangversenyét hallgattam. Én ezért az élményért járok még mindig az Operaházba, hogy csillogjon a szemem, amikor nézem a produkciót.

Délutáni pas de deux

Korábbi cikkünkben Mák Magda egykori társával, Maros Évával közösen emlékezett a mozgalmas évekre.