Luca, Ottilia

Fülöp László: „Van egy testetlenség a világban”

2016.11.17. 09:52 Módosítva: 2016-11-17 09:53:03

Programkereső

A kortárs tánc szcéna egyik bátor alkotója a Lábán Rudolf-díjas Fülöp László, akinek Cuhorka Emesével közös, Anyádék rajtam keresnek című darabját a nagy múltú európai hálózat, az Aerowaves szakemberei 2017 legnagyobb érdeklődésre számot tartó kortárs táncelőadásai közé választották. A Timothy and the Things társulat koreográfusa november 17-én és 18-án mutatja be új darabját Schrödingerre várva címmel a Trafóban. Ennek kapcsán beszélgettünk.

- Honnan jön a társulat neve: Timothy and the Things?

- Alkotóként részt vettem az Identity Move elnevezésű európai művészeti kutatóprogramban, ahol az identitáskeresés volt a fő téma. Mivel engem már régóta érdekelt a filmkészítés, ezért erre a projektre elkezdtem gyártani kisfilmeket, amikben

kialakítottam magamnak egy képzeletbeli karaktert, egy tiszteletbeli gurut, aki a Timothy nevet kapta.

Amikor ezek a kisfilmek összeálltak egy körülbelül fél órás rövidfilmmé, akkor a Timothy and the Things címet adtam neki. A későbbiekben is érdekelt ez a karakter, így ez a név egy branddé vált, ami éppen kapóra jött, hiszen soha nem akartam a darabjaimat a saját nevem alatt futtatni. Másrészt ez az elnevezés azért is releváns, mert a társulat nem létezik hivatalosan, legalább annyira fiktív ès mobilis, mint amennyire Timothy karaktere.

- Hogyan ragadható meg Timothy jelenléte a darabjaidban?

- Ő azt a nagyon erős kritikai szemléleletet testesíti meg, amivel én a társadalmat nézem. Mivel azonban én sokkal visszafogottabb ember vagyok nála, ezért az olyan mozzanatokat, amiket Fülöp Lászlóként nem engedhetek meg magamnak, azokat neki tulajdonítom. Tehát ha valamilyen kritika túl erősen van megfogalmazva, akkor arra az ő hatásaként hivatkozom.

Timothy egy olyan alteregóm, akinek soha semmiért nem kell bocsánatot kérnie. Kicsit féltékeny is vagyok rá, hogy ennyire szabad lehet.

- Az alkotófolyamatra is jellemző az, hogy dolgoztok, dolgoztok, és csak később adtok nevet, tárgyat az alkotásnak?

- Ez nagyon gyakran így történik és néha okoz is problémákat, mert van, hogy valamiről hamarabb kell nyilatkozni, minthogy a darab ténylegesen kiforrott lenne. Ez egy nagyon érdekes kettősség: hogyan lehet rögzíteni a darab sarokpontjait és mégis elég nagy játékteret hagyni a szabad asszociációnak. A próbafolyamat általában úgy néz ki, hogy valamilyen gondolattal a fejemben bemegyünk a próbaterembe, elkezdünk dolgozni a többiekkel és egy csomó minden történik. A próbaidőszak egy fél év, de akár egy év is lehet. Ezalatt az idő alatt annyi minden történik, hogy mire sikerül véglegesíteni a darabot, sokszor már teljesen más dolgok mozgatnak, mint a próbafolyamat elején. Nekem pedig fontosabb, hogy a végeredmény valami lényeges legyen, mintsem hogy kössem az ebet a karóhoz, és ragaszkodjam az eredeti elképzelésemhez.

- Hogy történt ez a Schrödingerre várva című előadás esetében?

- Azért vicces ez a szituáció, mert itt viszont a cím már a munkafolyamat elején beugrott. Schrödinger egy kutató volt, aki főleg kvantumfizikával foglalkozott és nagyon erősen foglalkoztatott engem az a gondolatkísérlet, amit ő felvetett egy dobozba zárt macskáról, aki egészen addig félig élő és félig halott, míg ki nem nyitjuk a dobozt. Ennek kapcsán engem az elodázás és sürgetettség érzése jutott az eszembe és az, hogy ki kinek sorsa felől dönt.

A doboz egy nagyon erős szimbólum ebben a kísérletben: vajon ha van egy probléma, akkor az nem létezik, amíg nem látjuk? De ha kinyitjuk, akkor talán valami olyasmivel kell szembenéznünk, amivel nem akarunk, miközben minél később nyitjuk ki a dobozt, annál kevesebb az esélye, hogy még időben meg tudjuk oldani a problémát.

- A mozgáson kívül milyen eszközökkel dolgozol most?

- Természetesen van zene, vannak hangok és némi beszéd is. Egyetlen tárgy jelenik meg a darabban: egy trombita. Ez nagyon személyes számomra, mert hosszú ideig tanultam ezen a hangszeren játszani.

Másrészt a trombitáról mindig eszembe jut a bibliai végítélet is.

A darabban ketten fogják megszólaltatni: az egyik fél fújja, a másik pedig játszik rajta. Ez egy nagy küzdelem is, hiszen nagyon nehéz úgy megszólaltatni ezt a hangszert, hogy kettőn áll a vásár. De nekem ez is tetszik:

egyrészről van egy esetlensége a dolognak, másrészről pedig egy óriási vágy, akarat a közös alkotásra.

- Hogy látod, mennyire tudja olvasni a közönség a kortárs táncnyelvet?

-  Mindenki nagyon fél tőle, de nem tudom, hogy miért. Eddig az összes korábbi darabunkról fülig érő szájjal, vagy nagyon lelkesen jöttek ki a nézők.

Nem tudom, honnan ered az az elképzelés, hogy tartani kell a kortárs tánctól.

Ugyanúgy, ahogy színházi előadásból és koncertből is van jó és rossz, úgy ebben a szcénában is születnek rendkívül erős, releváns előadások és kevésbé jól sikerültek. Mégis, színházba, vagy koncertre járni nem félnek az emberek, kortárs táncelőadásra pedig igen.

- Mi szerinted a legnagyobb erőssége ennek a műfajnak?

- Nagyon ritkán látom a hétköznapi életben az embereket ennyire testi szinten, fizikálisan kitett állapotban, aktívan létezni.

Számomra a kortárs tánc fő erőssége ez a fajta őszinteség.

Itt valóságosan megérinti egyik ember a másikat, és benne van annak a kockázata is, hogy vagy elkapja a táncos a partnerét, vagy nem. Ezt hiányolom a hétköznapi életünkből. Az emberek sem a testükkel nincsenek tisztában, sem azzal, hogy fizikai szinten hogyan lehet viszonyulni a másikhoz.

Van egy testetlenség a világban, aminek szerintem a kortárs tánc egy nagyon jó ellenpontja.

Mindeközben a színházban is egyre erősebben használják a mozgást, mintha a szavak már elhasználódtak volna. Ha két ember azt mondja egymásnak, „szeretlek”, akkor azt mindketten máshogy értik. A fizikalitás ennél sokkal konkrétabb, érzékibb, érthetőbb és foghatóbb nyelv. Ugyanakkor érzékelek egyfajta közeledést is a műfajok között: egyre több olyan táncelőadás születik, amiben a táncosok beszélnek, énekelnek, vagy megjelenik egy képzőművészeti megközelítésmód. Egyre inkább terjed az a szemlélet, hogy minél több eszköz van a kezedben, annál jobban tudsz kommunikálni.

- Azoknak a táncosoknak, akikkel dolgozol, nem okoz már problémát, hogy beszélniük kell a színpadon?

- Nem. Sem a beszéd, sem az éneklés, sőt, szerintem ha festeniük kellene, azt is bevállalnák. Ezen nyilván dolgozunk, tehát kísérletezünk, hogy hogyan lehet egy adott mondatot a legtökéletesebben elmondani, vagy hogy lehetne úgy énekelni, hogy jó legyen. Tehát a minőségen belül a minőséggel játszunk.

- Rengeteget jártok külföldre. A most debütáló előadást is megmutatjátok majd a nemzetközi közönségnek?

- Bízom benne. Ez egy kicsit a túlélés záloga is. Másrészt nekünk nagyon fontos visszajelzés, hogy máshol hogyan értelmezik a darabjainkat. Még ha európai kultúráról is beszélünk, a különböző országokban nagyon mást tapasztalok abból a szempontból, hogy mi az, amiben nyitottabbak, vagy zártabbak az adott nemzetek.

Timothy and the Things: Schrödingerre várva

Alkotó-előadók: Biczók Anna, Cuhorka Emese, Furulyás Dóra, Kelemen Patrik, Marcio K. Canabarro, Varga Csaba

Zene: Mizsei Zoltán

Fény: Pete Orsolya

Hang: Varga Vince

Jelmez: Kasza Emese / Mei Kawa

Koreográfus: Fülöp László (Fülöp Viktor ösztöndíjas)

Produkciós vezető: Trifonov Dóra

Producer: SÍN Kulturális Központ

Bemutató: november 17-18. 20:00 Trafó