Szilárda

Ha már nem tudsz sírni, nevess inkább!

2017.03.23. 15:23

Programkereső

Mit tehet az ember, ha elveszíti élete párját, aki egyben az alkotótársa is? Ez az alapkérdés hívta életre a világ egyik első számú újcirkusz társulata, a Compagnia Finzi Pasca: Per te (Neked) című produkcióját, ami öt alkalommal volt látható a Müpában.

Finzi Pasca a lehetetlenre vállalkozik, amikor azt mondja, egy előadásba belesűríti mindazt, amit számára társa, Julie Hamelin jelentett, aki váratlanul hunyt el 43 évesen. 

Vállalkozása lehetetlenségének ő maga is tudatában van, ezt nem is titkolja:

formának a színház a színházban szituációt választja, amiben befejezetlen jelenetek, ötletszerűen felmutatott szituációk és a színpadi helyzetből kikacsintó színész-artisták szerepelnek. Ennek ellenére mégis egy egész életet, vagy még talán annál egy picivel többet is belefoglal ebbe a többdimenzióssá növesztett, az értelmezésnek tág teret engedő előadásba.

Boldogságkeresés, Isten, lelkünk felvértezése a támadások ellen – ha címszavakban próbálnám leírni, így szólna az előadás összefoglalása. Leírva borzasztóan pátoszos mindez. Mégis, az újcirkusz eszköztárával egy olyan totális színház keletkezik a színpadon, ami a maga szimbolikusságával, a sírás és a nevettetés állandó dialektikájával, a lenyűgöző zenével és a sokoldalúan képzett artistákkal egy egészen varázslatos nyelven beszél ezekről a témákról. Körülbelül tíz perc után világossá válik, hogy

ebben a cirkusz-színházban valóban nem a trükkökön lesz a hangsúly,

ez csak egy – nagyon fontos – összetevő, ami hol arra szolgál, hogy elemeljen a realitás talajáról, hol arra, hogy egy bohóctrükkel kizökkentsen a pátoszból. Mindeközben gyakorlatilag folyamatosan beszélnek és énekelnek az artisták – teszik mindezt artista mivoltukat meghazudtoló könnyedséggel és természetességgel. Költői képek hagyják el a szájukat, amik impresszív vizuális elemekkel is életre kelnek.

Amint néhány perc elteltével megtanulja olvasni a néző ezt a szokatlan nyelvet, belekerül valami álomból ismerős, lebegős nosztalgiába. Az egyetlen állandó és biztos pont itt egy pad, ezen ülve festi le a narrátor Julie személyének legfontosabb jellemzőit: a vörös rúzs, az állandó derű és a jegyzetek sokasága, amit a táskája tartalmazott.

Ebből bomlik ki a belső kert, ahol a szomorúságot mindig humor ellensúlyozza, és fordítva.

Az őrangyal ebben a világban egy slampos bohóclány, akinek tragédiája, hogy leszúrták, de ennek -mint magyarázzák-, örülni kell, hiszen nem önhibájából hagyott elveszni egy számunkra fontos személyt.  A játéknak itt ugyanaz a tétje, ha gyerekként a kiütőben már eleged lesz a téged érő ütésekből és kiszállnál, mint amikor felnőttként kérleled az Istent, fejezze már be a sorozatos egzecíroztatásodat. Itt a vérre menő vita arról szól, hogy ki milyen magasra tud repülni álmában és hogy miért vannak olyan álmai az embernek, amiben meztelenül kell mutatkoznia nyilvánosság előtt. Vagy arról, hogy akkor most Isten egy hűséges kutya, aki követi lépteidet és mindig a nyomodban jár, vagy pedig egy farkas, aki a legváratlanabb pillanatokban képes belemarni a húsodba. Esetleg arról, hogy

miért van csupán egy szavunk a gyászra, ha az olasz tészták fajtáira milliónyi kifejezés létezik.

A költőiség és a (vaskosabb) cirkuszi kifejezésmód kettőssége az előadás egészén végigvonul. Miközben a levegőben állandóan történik valami légies, legyen az egy hatalmas textil lebegése - jelezve Julie lelkének állandó jelenlétét – , esetleg rózsaszirmok vagy esőcseppek hullása a zsinórpadlásról, aközben nehézkes középkori páncélban mozognak az artisták, jelezve az idő előrehaladtával páncélok mögé bújó, megcsontosodó lelkeket. 

Az idő relatív fogalommá válik ebben a kertben: mivel nincs lineáris narratíva, csak sorjázó képek, ezért olyan érzésünk támadhat,

mintha a felejtés-emlékezés gyászfolyamatának végtelenjében úsznánk.

Mindenki tudja, hogy nem lehet feldolgozni egy társ korai elvesztését. Számomra az előadás az erre tett kísérletekhez szükséges újabb és újabb lendületvételekről szól. Ahogy a levegőakrobata lendületet vesz a forgáshoz, ami végül mégiscsak elvezet majd egy katartikus repüléshez. Az előadás végén a szereplők mindegyike előrejön a proszcéniumhoz, kezében egy-egy neoncsővel. Levetik a páncéljukat, ezzel párhuzamosan pedig a kezükben lévő fénycsövekből összeáll, kirajzolódik a rivalda - az életbeli és színpadi szerepből való kivetkőzés a színpadi keret felépítésével esik egybe. Az üzenet egyértelmű: nekik a színház az élet, a család, aminek Julie távozásával is mennie kell tovább.