Fülöp, Evelin

Őrültek, és ezt élvezet nézni

2017.04.05. 11:36

Programkereső

Beteljesítette a címhez fűzött reményeket a svéd újcirkusz társulat, a Svalbard Company: All Genius All Idiot című előadása a Trafóban, ami a Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként volt látható.

Magam sem szeretem az öncélú „őrültködést” a színpadon, amikor az az érzésem, hogy az előadók magukat komolyan véve a színházi keret adta szabadságot arra használják, hogy megmutassák, mennyire nem hétköznapiak ők, mennyivel szabadabbak, mint mi, egyszerű halandók, akik az elsötétített nézőtéren ülünk. 

Első ránézésre a négy fiatal artista előadásában is ez történik: 

jól olvasható narratívának nyoma sincs, metaszínház ez a javából, a korlátokat tudatosan átlépő, performatív és provokatív geg-gyűjtemény, amivel semmi mást nem akarnak, csak megmutatni az élet abszurditását.

Mégis, az önmaguk felett érzett végtelen irónia, a soha nem látott képzettársítások, a hihetetlen mennyiségű energia, és az ehhez párosuló rendkívüli technikai felkészültség láttán aggodalmam hamar átfordul ámulatba.

Ha az előadás egészén végigvitt történet nincs is, makrosztorik vannak, amik hol valami mitikus múltból elősejlő archetipikus képek, hol láthatóan belső poénból született helyzetkomikumok, hol csak azzal való játék, hogy még a gravitáció és a fizika törvényei sem hatnak rájuk, nemhogy a társadalmi szabályok.

A díszlet például elég beszédes: leszakadt óriásplakát sörreklámmal, szemeteszacskók, összeborogatott bevásárlókocsik. A fogyasztói társadalom végnapjait idézik ezek, amiben kontrasztosan hat a bundába bújt artisták -  ösztönállatok, talán farkasok - és egy agancsos, andogrün figura megjelenése. Utóbbi, Ben Smith, mint egy mítoszból idetévedt csodaszarvas, a törzsi jegyeket és a posztmodern giccset szürreálisan elegyítő alakot ölt. Ő élőben szolgáltatja a zenét: énekel, basszusgitározik, atmoszférát teremt hangokkal, mindezt egy 15 centis magassarkúban. Majd miután elkönyveltük őt queer showmannek, tökéletes időzítéssel az előadás kétharmadánál bundájával együtt a finomkodást is levetkőzve egyszer csak olyan trükköket mutat, amitől leesik az állunk: karból kinyomja, vagy fején megtartja társát – miközben énekel.

A cirkusz elemei itt egyáltalán nem hagyományos módon jelennek meg: nincs dobpergés, nincs tökéletes spicc, sem hosszú másodpercekig kitartott pózok. 

Ehelyett a nagy káoszban, vetődések és ugrások, kortárs táncos elemek között egyszer csak ott terem előttünk az emberfeletti teljesítmény, ami szervesen illeszkedik az addigi történésekbe. 

Ebből a szempontból zseniális Tom Brand is, aki a levegőakrobatikát teljes természetességgel építi be egy mozdulatsorba, mintha csak a levegő a talaj meghosszabbítása volna. Új értelmet nyernek a cirkuszban is látott, kötélről való leforgások azzal, hogy az egészet belehelyezi egy közegbe, ami itt a víz: az előbb említett Ben Smith ugyanis egyszer a víz hangjait idézi elő, Tom Brand pedig mozdulataival úgy tesz, mintha ebben a csökkentett gravitációjú, folyékony közegben táncolna. Aztán ott van még Santiago Ruiz Albalate, a spanyol származású akrobata, akinek specialitása a függőleges, kínai rúd, de emellett, ha kell, spanyolul rappel. Végül, de nem utolsó sorban John Simon Wiborn, aki amellett, hogy kortárs táncos, a partnerakrobatika és az egyensúlyozás nagymestere, vakmerőségben és színpadi provokációban nem ismer határokat. 

De nem is érdemes itt egyéni teljesítményekről beszélni, hiszen az egész előadásban éppen az az összjáték a csodálatos, aminek láttán nemcsak a próbatermi hangulat önfeledtsége jön át, de a köztük lévő teljes bizalom is, ami még arra is alkalmat ad, hogy viccet csináljak abból, hogy minden pillanatban egymás testi épségéért felelnek. Azt üzenik:

ha nem tudsz mértéktartó lenni a színpadon, legyél sok, de nagyon!”

Ebbe az is belefér, hogy egymás hasán és lágy részein ugrálnak, hogy rázendítenek az Éj királynőjének áriájára, ami átfordul majommakogásba, vagy hogy az előadást - minden dramaturgiai elvet elvetve- ötször fejeznek be, míg végül már a vastapsban fürdőzve Ben Smith az anyukájától kezdve a szerelemén át a közönségnek is megköszöni a lehetőséget. 

Ritka, mikor ilyen szemléletes és élvezetes, keserűségtől mentes az abszurditás ünneplése. 

Sikerük titka egyben a népszerűsége csúcsán lévő műfajnak, az újcirkusz sikerének titka is. Ha valamire, arra mindenképpen alkalmasak ugyanis a cirkusz elemei a színházban, hogy egy másodlagos valóságot, valami egészen újszerű nézőpontot mutassanak fel. Nem tudni, a világ abszurditásának, vagy a cirkusz varázsának számlájára írható-e, de most épp ezzel a színházi nyelvvel kerültünk a legközelebb a hétköznapok valóságához.