Lázár, Olimpia

Artisták és kortárs táncosok mutatták meg a magyar virtust

2017.07.31. 13:53

Programkereső

Csodaszarvas-óriásbáb, levegőakrobaták és kortárs táncosok varázsolták el a FINA záró ceremóniájának nézőit vasárnap éjjel. Bár csak két aranyat hoztunk el a VB-ről, egy harmadikat szimbolikusan megszavazhatunk a produkciónak, ahol a fizikai teljesítmény a legmagasabb fokú művészi ízléssel és kivitelezéssel találkozott.

Mindig fennáll a veszélye a propagandaművészetnek és a giccsnek, ha arról van szó, hogy a magyar kultúrát látványos módon és mégis modern „köntösben” kell demonstrálni a világ felé. A vizes VB záró ceremóniáján sikerült elkerülni ezt a hibát: felemelő volt az élmény – szó szerint. Vági Bence, a Recirquel társulat vezetője, a gála rendezője ugyanis a levegőbe álmodta a csodaszarvas mondát.

Mindezt úgy, hogy nem Hunorról és Magorról kezdett szájbarágós dicshimnuszt mesélni, hanem egészen finom képekkel jelenítette meg a történet költőiségét.

Már a kezdőkép megadja a produkció légiességét. „Mikor mentem hazafelé, nyílott az ég háromfelé” – szól az angyali Navratil Andrea népdalénekes erőteljes éneke az égboltról és a csillagokról, miközben több mint száz gyönyörű testű artista és táncos kíséri útját ék alakú hadrendben. Így kell a hagyományból ízléses show-t csinálni – mit nekünk Emeli Sandé, ami szép, az szép, akkor is, ha hazai.

A finom pátoszt játékos kép oldja: „Fecskerajzás eső előtt” a jelenet címe, amiben a Madách Tánc- és Színművészeti Iskola növendékei rajzanak be fecskebábbal a vállukon Sárik Péter zenéjére, ami az eső előtti levegő feszültségét idézi. Tényleg ámulok, hogy a rendezőnek eszébe jut és bevállalja, hogy egy olyan indirekt képet, mint „az újjáéledő természet” ilyen finoman allegorikus képpel jelenítsen meg, és ennek kerek három percet szánjon egy olyan produkcióban, amire egyébként 740 millió állt rendelkezésre. Arról nem is beszélve, mennyire jó látni a gyerekek arcát, akik óriási lelkesedéssel mutatták be ezt a koreográfiát – valószínűleg életük egyik legfontosabb három percében. A következő kép az „istenek erdeje”, amit Szabó Anikó és Zsíros Gábor koreografált. Megint egy izgalmas csavart visznek a sztoriba azzal, hogy az erdő nem egy horizontális rengeteg, hanem

vertikális dzsumbuj

– egy függőleges kötélrendszer, amit táncosok és levegőakrobaták keltenek életre. Egyetlen bánatom, hogy az Aréna túlfeléből alig tudtam kivenni a táncosok mozgását, mert a jelmezük annyira beleolvadt a homogén háttérbe. Persze gondolom koncepció volt, hogy ne individuumokat lássunk, hanem egy éledő anyagot. Aztán persze megtörik ez az egységesség is, amikor kínai rúd artisták és rúdtáncosok formájában megjelennek a vadászok, akik a

függőleges tengelyen győzik le újra és újra a gravitációt – ezzel az elképesztő erővel és dinamizmussal, amit itt mutatnak, elhiszem nekik, hogy képesek „új hazát” is találni.

Itt jegyezném meg: dicsérendő, hogy Vági Bence a fiatal alkotóknak is lehetőséget adott a koreografálásra, ezt a képet például Holoda Péter, a Frenák Pál társulat tagja, háromszoros Pole Art magyar bajnok készítette.

Jön a produkció egyik csúcspontja, a lény, akinek érkezését egész vasárnap Facebook-posztok hirdették, a várva várt csodaszarvas-óriásbáb, amit Masa Richárd tervezett, a vezető konstruktőr pedig Deák Attila volt.

Tényleg hatalmas és tényleg gyönyörű, belülről fénylik, mint egy igazi hírhozó.

Egyelőre nincs túl sok funkciója azon túl, hogy fantasztikus látványt nyújt, de később ennek is elérkezik az ideje. "Az élet forrása" című kép a következő: az egyik legnagyobb bravúrja ez a gálának, ugyanis a táncosok, kézegyensúlyozó művészek, és rúdartisták úgy jelenítik meg a vizet pusztán a mozgásukkal – és Sárik Péter fluid zenéjével - hogy közel s távol egyetlen csepp víz sincs a színpadon. A fehér és halványkék tónusba öltöztetett táncosok látványa gyönyörű, a kézegyensúlyozók pedig lehetetlen módokon csavarják ki magukat, mindezt úgy, hogy egész testsúlyuk a kezükön pihen. A koreográfia Várnagy Kristóf érdeme, aki most Frenák Pállal és a MaZe társulattal dolgozik, de a Cirque Du Soleilnél eltöltött ideje alatt bőven volt lehetősége ellesni műhelytitkokat a gigamega újcirkusz produkciókról.

Az izgalom tovább "emelkedik", már valóban a levegőbe: „az ősi menyegző” címet viselő színben a leírás szerint tündérek és vadászok egyesülnek és „termékenyítik meg” a földet, ez a haza megtalálásának pillanata. Ha nem olvasnám, nem tudnám, hogy erről van szó, mert – bár van némi finom erotikája annak, hogy a férfi és női levegőakrobaták a levegőben egymásba kapaszkodnak és összegabalyodnak, az egész mégis annyira áttetszően sejtelmes, hogy nem a szexualitás ösztönös ereje jut róla az eszembe. Cirkuszi balettként aposztrofálják a jelenet műfaját, ami itt annyit jelent, hogy a piruettek forgáspontját nem a spicc-cipő jelenti, hanem fejüknél felfüggesztve végeznek a halandó néző számára elképesztően sok forgást a levegőben, máskor pedig nem a férfi emeli a nőt magasba, hanem a női artista egyik lábánál fogva lóg a gurtnin, a másikon pedig férfi társát tartja. Leírni is képtelenség a bámulatba ejtő attrakciókat, amik itt nem különálló számként, hanem egy egységes koncepciónak alárendelve jelennek meg. A nagyszerű jelenetet a Recirquel artistája, Illés Renátó és Vági Bence jegyzik.

A záró képben új értelmet nyer a csodaszarvas, hátára felmászik a világhírű koreai énekes, So Hyang – ez már a Világbajnokság stafétájának jelképes átadása. A produkciót persze a szokásos, unalmas protokolláris beszédek követték beszédhibás és gyenge angollal bíró politikusokkal,

de az ünnep élményét megkaptuk az artisták és táncosok sportolói teljesítményével egyenrangú alakítása által.