Szilárda

a cikk eredetileg a táncművészet magazin őszi számában jelent meg

Butoh, a legteljesebb üresség tánca

2017.09.20. 12:50

Programkereső

Szeptember 26. és október 3. között rendezik meg az 5. Body.Radical Nemzetközi Előadó-művészeti Biennálét, amelyen megismerhetjük a távol-keleti előadó-művészetek legújabb irányzatait.

A fesztiválnak a Nemzeti Táncszínház, a Magyar Nemzeti Galéria, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum ad teret Budapesten, valamint Pécsett a Zsolnay Kulturális Negyed. A rendezvény 2009-ben Butoh Fesztiválként indult, és azóta is kiemelt jelentőségűek a programban a butoh filozófiáját tükröző előadások, a kortárstánc-produkciók és a performansz akciók. De mi is az a butoh?

A „legősibb” modern tánc

A butoh tánc nyugati szemmel nézve igencsak paradox jelenség: látva a külső jegyeit, a táncosok fehérre festett testfelületeit, a bő, kimonoszerű ruhákat és a lassú mozdulatokat, mindenképpen valamiféle ősiség juthat eszünkbe, és azt gondolhatnánk, több száz éves japán tradícióról van szó, amelynek minden lépése a hagyomány által rögzített performatív cselekedet.

Pedig az igazság az, hogy ez Japán modern tánca, egy avantgárd irányzat, amely az ötvenes évek végén alakult ki.

De hogy lehet valami úgy modern, hogy közben ősi, rítikus? Valószínűleg egy japán butoh táncos már a kérdésfelvetésen is sokatmondóan mosolyogna, és ezzel máris rámutatna a műfaj kialakulásának miértjére. A butoh tánc ugyanis éppen a nyugati és keleti világlátás ütközéspontjánál fogant meg, amit a nyugati civilizációba ágyazott gondolkodással nehéz megérteni.

Ha történelmi és kultúrtörténeti tények felől közelítünk, akkor a második világháború végéig kell visszarepülni, ahol egy meggyötört, vesztes Japánt találunk. Amerika fennhatósága alatt felborult a Japán kultúra szigorúan felépített belső rendje, helyette modern demokráciát kellett létrehozni, amit azonban idegen testként kivetett magából a japán néplélek. Ebben az átmeneti állapotban, a nyugati civilizációval szembeni állásfoglalásként, született meg a butoh. Érdekes azonban, hogy míg a konzerválódott táncformákkal szembefordult, addig az avantgárd kultúrából erősen inspirálódott: a századforduló színházcsinálóihoz, Antonin Artaud-hoz, a „könyörtelen színház” megteremtőjéhez, vagy az írók közül Jean Genet-hez hasonlóan a butoh is a sötétet és tiltottat, a rejtettet kereste, ami közelebb vezet az igazsághoz, mint bármi, ami csupán a felszínt tükrözi vissza.

Kazuo Ohno
Kazuo Ohno
Fotó: Eikoh Hosoe, Kamaitachi, 1996

A butoh tánc megszületésénél két ember bábáskodott: Tatsumi Hijikata, kora lázadó és újító koreográfusa és Kazuo Ohno táncművész. Mindkettejük legfőbb törekvése az volt, hogy a személyről leválasztott, formákban gondolkodó, szerintük üres koreográfiák helyett megtalálják a mozgás transzcendenciáját. A két alkotó két egészen eltérő úton kereste az ehhez szükséges belső üresség állapotát, mégis csodálatosan tudtak együtt dolgozni. Előbbi a mozdulat felől közelített az érzelmekhez, utóbbi pedig az érzelmek felől a mozdulathoz. Hijikata pontról pontra megkoreografálta alkotásait, Kazuo Ohno darabjai viszont fix pontokra épülő improvizációk voltak. Formailag is teljesen új műfaj született: a felfelé törekvő, légies nyugati balettel szemben a butoh nagyon erősen lefelé, a föld irányába törekszik, erre utal az elnevezés is: a butoh laza fordításban 'földtáncot' jelent.

Megfogni a megfoghatatlant

Azt gondolhatnánk, értelmetlen dolog az ürességre építve előadást, hovatovább műfajt létrehozni. A butoh mégis ezt teszi. Mégpedig azért, mert ez az üresség egészen másképp értelmeződik, mint ahogy azt a fogyasztói társadalom belénk nevelte. Ez a belső állapot a buddhizmus ürességfogalmához és a zenhez vezet vissza.

A táncos kiüríti elméjét, lecsendesíti az egóját és olyan »üres edénnyé« válik, amit akár olyan tartalmakkal is meg tud tölteni, amiket talán a való életben fizikailag soha nem tapasztalt.

Hogy ez mit is jelent, azt a műfaj hazai nagykövete, a Body.Radical Fesztivált is szervező Bata Rita fogalmazta meg szemléletesen a Fideliónak adott korábbi interjújában : „Amikor színpadra lép az ember, akkor elengedi, elveszti a személyiségét, és a test közvetítő csatornáján keresztül általános, mindenki által megélt dolgok kerülnek elő. ”.

Szintén közeli kapcsolatba került a butohval Frenák Pál. Egy vele készült beszélgetésben így idézte fel Kazuo Ohnóval való találkozásait:

Kazuo akkor kilencvenvalahány éves volt. Állni már alig tudott, de a nagyon lassú butoh mozgásformával még mindig gyönyörűen dolgozott a teste, és hihetetlen, titokzatos energia áradt belőle.

A fizikai leépüléssel a tudás áthelyeződik máshová, és a test képes lesz az univerzum energiáit használva mozdulni. Ő volt az, aki a legerőteljesebben szembesített önmagammal”.

Jól kivehető szavaikból, hogy a butoh nem annyira formai technika, mint tudatállapot, a jelenlét művészete. Ezért van az, hogy a táncosoknak minimum egy évtizedig kell gyakorolniuk mentálisan és fizikailag, míg butoh táncossá válnak, Kazuo Ohno maga is csak 50 éves kora után hozta létre első előadását. A témák pedig legtöbbször valamilyen örök érvényű létfilozófiai igazság megragadását veszik célba, legyen szó az ember természettel való kapcsolatáról, születésről, halálról vagy a létezés relativitásáról.

Butohtitkok első kézből

Az V. Body.Radical egyik kiemelt vendége lesz Nakajima Natsu Japánból, aki a ma élő legidősebb női butoh táncos, nem mellesleg a műfajt alapító Hijikata egyik legfontosabb táncosa. Ő nemcsak előad, de workshopot is tart, amelyen bárki ízelítőt kaphat a butoh tánc filozófiájáról. Táncelőadása a Like Smoke, Like Ash címet viseli, és ez tökéletesen visszatükrözi a mesterei által lefektetett elveket; nem véletlen, hiszen Nakamija egyúttal előttük is tiszteleg ezzel a darabbal. Címadását így indokolta: „A japán füst és hamu írásjel magában foglalja a tűz írásjelét. Nemcsak etimológiailag utalnak vissza arra az elemre (tűz), amelyből keletkeztek, hanem vizuálisan egy következő állapotot – »tűzlétének« – következő állomását fejezik ki.

Hijikata gyakorta javasolta tanítványainak, hogy váljanak »eltűnő-megjelenő« entitássá.

Az »eltűnés« számára többet jelentett, mint puszta öneltörlést, magában foglalt valami más egyebet is. A magában foglalás szerkezete, amelyben egy dolog valami más lehetőségét rejti, »össze-tett«-ként is jellemezhető. Gondoljunk csak a faszénre, amely a haldokló tüzet a parázsban rejtegeti. Ezen az úton tanított meg élni és táncolni Tatsumi Hijikata és Kazuo Ohno, így táncoltam egész életemben”.

Natsu Nakajima solo dance - Like Smoke Like Ash from marie-gabrielle rotie on Vimeo.

Nakamija Natsu mellett a biennále vendége lesz az Akram Kham társulatából kilépett koreai kortárs koreográfus, Lim Set Byeol és társulata, a hongkongi sztár, Yonglock Ong és honfitársa, a forradalmi újító Greenmay Tong, továbbá két fiatal japán tehetség: Watanabe Harauka és Shimojima Reisa. A bemutatókat minden este közönségtalálkozó követi, ahol választ kaphatunk az előadásokkal kapcsolatban felmerült kérdéseinkre, és talán még azt is megtudhatjuk, milyen titok áll a színpadi átváltozás mögött.