Szilárda

a cirkuszművészet rovat támogatója a fővárosi nagycirkusz

A kupolamester, aki maga is táncol a levegőben

2017.09.24. 10:16

Programkereső

André Rolland szakmájának egyetlen, kizárólagos képviselője Magyarországon. Mestersége címere: kupolamester. Csomóin életek múlnak, de nem csak ezért különleges ő: „civilben” maga is művelője annak az előadóművészeti ágnak, aminek háttérszakembereként dolgozik, ez pedig a cirkusz, azon belül pedig a levegőakrobatika.

A mai napig emlékszem, hogy az elején azt gondoltam, »hülye az, aki ezt a fájdalmas és nehéz műfajt választja, ami a légtorna«.

Aztán amikor kipróbáltam, és a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire tép, ha egy vékony kötél tekeredik a lábamra, akkor végképp azt mondtam magamban, hogy »bármit, csak ezt ne«”. Így mesél a kezdetekről Rolland, aki 22 évesen kezdte cirkuszi pályafutását tűzzsonglőr eszközökkel, majd az Alternatív Cirkusziskolában szerzett általános mozgásművész képesítést. Nem nehéz kitalálni, hogy az ellenérzésből hamar szerelem lett.

Az egész egy beugrásként indult: a békéscsabai színházban Hobo: Circus Hungaricus című előadásában szükség volt egy levegőakrobata számra, és mivel az épp jelen levő, Hippodrom Társulatból akkor még senki nem foglalkozott komolyabban légtornával, Rolland vállalkozott a feladatra.

„Voltam annyira bolond, hogy azt mondjam: én akkor is megmentem a társulat becsületét.

Öt mozdulatot tudtam, ezeket öt percbe szétszórva megmutattam a rendezőnek, aki azt mondta, hogy jó lesz, de ennél majd egy picivel több kell. Próba után rohantam az internet kávézóba és onnan kezdtem megtanulni a mozdulatokat. Akkoriban, 8 évvel ezelőtt ugyanis még viszonylag kevés helyen lehetett levegőakrobatikát tanulni”. Valahogy így keveredett bele a cirkusz-színházi közegbe Rolland.

A cirkusziskolában megtanult, 5 trükkből álló készletet eleinte autodidakta módon, főleg videókról bővítette: foglalkozott silkkel, lyrával és gurtnival is, fellépett az underground újcirkusz revütársulat előadásaiban, a Freak Fusion Cabaret-ban, miközben már kitartó és lelkes tanítványai is lettek. Aztán harmadmagával megalapította saját társulatát CommandARTe néven, akikkel – amellett, hogy színházi elemekkel teletűzdelt cirkuszi revüelőadásokat csinálnak - saját stúdiót vezetnek, ahol különböző szintű levegő akrobatika órákat és tanfolyamokat vezetnek. Ma már abszolút a személyes tanulás és a mester-tanítvány viszony híve, jelenleg a Recirquel Társulat akrobatája, Biritz Ákos segíti őt a fejlődésben.

„Tanár segítségével sokkal gyorsabban és fájdalommentesebben lehet fejlődni. Videóról nem látod, hogy például egy leforgásnál mire kell figyelned, mire számíts. Kipróbálsz trükköket azzal az attitűddel, hogy »mi lenne, ha«. Egy tanár ilyenkor azonnal tud szólni, hogy

az lenne, hogy kiszakadna a vállad”.

Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem érdemes ezzel játszani.” – mondja, aztán hozzáteszi: „persze létezik egy mondás, miszerint „circus hurts” - vagyis, hogy a cirkusz fáj. 

Ez nagyon elcsépelt, de igaz: fájdalom nélkül nincs fejlődés”.

Rolland - akinek tenyere most éppen a sok gyakorlástól elevenre sebzett- azon dolgozik a Fővárosi Nagycirkuszban, hogy az ott alkalmazott levegőakrobatáknak csak a legszükségesebb mértékben „fájjon”, vagyis hogy a lehetőségekhez mérten biztonságosan tudják kivitelezni ezeket a közel sem veszélytelen számokat. Azt meséli, hogy az alpinista tanfolyamon- merthogy ilyet is végzett-, őrültnek nézték, amikor elmondta, milyen módszerekkel függesztik fel az artistákat. Az ugyanis semmilyen biztonsági előírásnak nem felel meg az ő fogalmaik szerint, hogy az akrobaták biztosítás nélkül mozognak 6-10 méter magasban. De hát a cirkusznak pont ez a veszélyérzet a lényege. Ráadásul, ahogy azt elárulja Rolland, az artisták sokszor maguk sincsenek tisztában azzal, hogy milyen lehetőségeik vannak a felfüggesztő eszközökkel kapcsolatban.

Apjuk helyett apjuk vagyok az artistáknak. Nagyon gyakran belemennek veszélyes helyzetekbe.

Például azért, hogy a fotón ne látszódjon egy nagyobb, erősebb karabiner, egy kisebb, semmiképp sem szabályos, kutyasétáltatáshoz használatos eszközön lógnak. Ilyenkor tudok nekik tanácsot adni, amit szerencsére általában elfogadnak”.

De Rollandnak kupolamesterként nem csak az a dolga, hogy az adott műsorban szereplő 3-4 levegőszámot biztosítsa; a motorok, csigák, és karabinerek karbantartásán túl minden hozzá tartozik, ami a kupolából lóg, beleértve a hangfalakat, lámpákat és a díszletelemeket is. Tulajdonképpen ez utóbbi miatt jött létre a Fővárosi Nagycirkuszban ez a munkakör, amit kupolamesternek hívnak. Korábban ugyanis a tradicionális cirkuszi előadásokban nem voltak speciális díszletelemek, és a világítás sem volt olyan összetett, mint amióta teatralizált, színházi elemekkel tarkított előadások születnek. Rollandot Fekete Péter igazgató az első ilyen, újcirkuszi formanyelvet alkalmazó előadáshoz, a Lúdas Matyihoz hívta dolgozni, ami ebben az évadban is repertoáron marad. Most éppen az az időszak van, amikor előkészítik az előadást: ilyenkor néhány napon keresztül napi 8-10 órát tölt a porond felett tizenkét és fél méterrel elhelyezkedő poros kupolában. Szűk, alacsony lépcső vezet fel ide, a pallók között lelátni a manézsra. Hihetetlen, de a kupolában 3500-4000 fa palló helyezkedik el, amik manuálisan mozgathatók attól függően, hogy mit hova szükséges lelógatni, felszerelni.

A több száz méter kötél, vagy kábel lefektetése, a csigák, lámpák felhelyezése már önmagában is cirkuszi mutatványnak beillő teljesítmény, csak nem közönség előtt zajlik.

Amikor azt kérdezem Rollandtól, milyen érzés úgy a háttérből figyelni az artisták munkáját, hogy civilben ő maga előadóként ugyanezzel foglalkozik, és a légtorna világbajnokságon 3. helyezést ért el (!), akkor azt feleli:

„Amikor én ezt a munkát elvállaltam, éreztem, hogy ez a két szerep nem biztos, hogy megfér egymás mellett.

Mindenesetre arra nagyon figyelek, hogy szétválasszam magamban a fellépő művészt és a technikai szakembert. Technikai szakemberként nekem az a feladatom, hogy a lehető legjobb körülményt biztosítsam a fellépőnek. Magánemberként lehet véleményem, de az semmiképpen nem befolyásolhatja a munkámat. Ha egy kávézásnál szakmai tanácsot kér tőlem egy artista, akkor persze elmondom neki a véleményemet, de kéretlenül soha nem szólnék bele” - árulja el.

Pedig a cirkusz nem a papírok világa, sokkal inkább a tényleges teljesítményé. Ez az internet, és a youtube tutorialok elterjedése óta még inkább így van. Rolland úgy fogalmaz:

a korábbi, tradíciós családi titokként kezelt trükkök lassan mindenki számára hozzáférhetővé válnak.

Ez jó dolog abból a szempontból, hogy bárki tud ezáltal fejlődni, de rossz is, hiszen az artisták ezentúl nem tudnak a családi titkokból megélni, kénytelenek valami extrát csinálni, valamit, amit videóról képtelenség leutánozni”.

Rollandnak a technikai tudáson túl birtokában van valami, ami teljesen egyéni. Pontosabban valaki: Bagira, a mudi, aki elválaszthatatlan társa a magánéletben és a színpadon is.

Bagira Rollanddal párhuzamosan fejlődött cirkuszi kutyává: ma már nagyon sok trükköt képes megcsinálni.

Gazdája szerint Bagira erős középmezőnyt képvisel a cirkuszi kutyák között, de a legnagyobb extrájuk, hogy soha nem használnak jutalomfalatot a motiváláshoz. Úgy tréningezte őt Rolland másfél éves korától kezdve, hogy játékként tekintsen a mutatványokra. Szeret fellépni, szeret szerepelni, szeret játszani és erre bárhol, bármilyen körülmények között hajlandó. De van egy hely, ahova még ő sem mehet fel, ez pedig a kupola.