Luca, Ottilia

opera magazin

A „szem Mozartja”

2017.10.09. 11:14

Programkereső

Ősszel egy új Balanchine-darabbal, a Téma és variációkkal bővül a Magyar Nemzeti Balett repertoárja. A neoklasszikus balettet megteremtő koreográfus muzikalitásáról és különös tehetségéről a Kossuth- és Liszt-díjas Dózsa Imrével, az Opera örökös tagjával és mesterművészével beszélgettünk.

- Novemberben lesz a bemutató a Müpa Fesztivál Színházában, és Ön az egyik próbavezető balettmester. Mi az alapja ennek a darabnak?

- Az Opera balettegyüttesének repertoárján szerepel néhány Balanchine-koreográfia, például a C-dúr vagya Szerenád. A bővülő palettára most a Téma és variációk kerül fel, ami klasszikus technikára épül: neoklasszikus vagy szimfonikus balettnek lehet nevezni. Minden nagy színház táncegyüttese fel tud mutatni egy-egy művet ettől a világhírű művésztől, ilyen értelemben ez egy „kötelező” vállalás.

Dózsa Imre
Dózsa Imre
Fotó: Opera Magazin

- Miért alakult ez így?

- Mert Balanchine – aki Szentpéterváron végzett és grúz származású volt, még Giorgi Balanchivadze néven látta meg a napvilágot – a múlt század egyik legnagyobb zsenije volt. A cári balettiskolában tanult, majd elvégezte a konzervatóriumot is, zongorista lett. Ez a tudás, ez a muzikalitás jelenik meg a kompozícióiban.

Szerintem ő a „szem Mozartja”: egyedülálló tökéletességgel táncolja meg a zenét, a muzsika dinamikáját, hangulatát.

- Hogyan lehet átadni egy ilyen nagy formátumú mester halála után ezt a fajta egyedi tudást?

- Mivel a lépéseken, a lépéskombinációkon múlik minden, az ő közvetlen jelenléte nélkül is pontosan megőrizhető a lényeg. Hozzá kell tennem, hogy

az összes darabját olyan balerinák tanítják be, akik még közvetlenül dolgoztak vele.

Balanchine Oroszország után New Yorkba érkezett és létrehozott egy iskolát (School of American Ballet – a szerk.), később megalapította a New York City Ballet együttesét, majd egy intézetet is, ahol a saját technikáját oktatta. Visszatérve az eredeti felvetésre: ezek a különlegesen jól képzett – egyébként nagyon vékony és híresen magas, dinamikus – Balanchine-balerinák a „tiszta forrás” fundamentumai.

- Abban az időben, amikor Ön Apollót táncolta, ki tanította be a darabot?

- Patricia Neary volt itt Budapesten, ami igazi revelációnak számított. Lőrinc György akkori balettigazgató hozta ide őt is, a darabot is. Nem véletlenül hívták ezt az időszakot aranykornak.

- Visszatérve a magas hölgyekre...

A legendák szerint Balanchine a 175-180 centméter magas táncosnőket kedvelte. Szinte mindegyikük azonos magasságú volt. Egyébként imádta a nőket.

- A hazai balerinák nem rendelkeznek ilyen fizikai adottságokkal.

- Nem is kell. Elegendő, hogy egymagasságúak, a technikai tudásuk pedig tökéletesen megfelel az elvártnak.

Ez a darab olyan számomra, mint egy palotai ünnepség, nagyon nemes, elegáns.

A két főszereplő – a férfi és a nő – viszi a hátán a művet, de a kar szerepe sem elhanyagolható. Ahogy az összes koreográfiájában, a Téma és variációk ban is hallatlan muzikalitást és precizitást követel minden táncostól.

- Önt hívták úgy, hogy „danseur noble”, azaz nemes táncos. Nem okoz a lelkében feszültséget, hogy most már nem aktív résztvevője az előadásoknak, hanem szinte háttérmunkát végez? Ez a típusú feladat nem hordozza magában az unalom veszélyét pont az Ön számára, aki Svédországtól New Yorkig bejárta és „betáncolta” a világot?

- Egyébként éppen Svédországban találkoztam először Balanchine-balettel, de nem akarom kikerülni a kérdést.

Számomra persze a tánc jelentette és jelenti az életet: mindenem a tánc, de nem minden a tánc.

Egyvalami mindig megelőzte: a család. A feleségem, aki nélkül soha nem lettem volna képes ennyit dolgozni, és persze a gyerekeim. Amikor a Balettintézet után bekerültem a Magyar Állami Operaházba nagyon szerencsés voltam, jó szerepeket kaptam, mindig tudtam fejlődni. Sokat dolgoztam és tanultam külföldön azzal a szándékkal, hogy itthon továbbadjam ezt a tudást. Voltam az együttes balettigazgatója, később átvettem a Balettintézetet és főiskolává alakítottuk, ma már egyetem. Szerintem a tanítás, a tapasztalatok átadása kötelezettség. Addig faragom a táncosokat a saját „kőtömbjükből”, amíg a bennük lévő forma tökéletes nem lesz.

Dózsa Imre és Pongor Ildikó Balanchine Apolló-jában
Dózsa Imre és Pongor Ildikó Balanchine Apolló-jában
Fotó: Mezey Béla

- Évtizedekkel ezelőtt még nagyon nagy különbség volt a külföldi társulatok munkatempója, repertoárja, a táncosok képzettsége és az itthoni standardok között. Most milyennek látja ezt az együttest?

- Végignézve az elmúlt évek szinte minden előadását azt gondolom, hogy a maiak benne vannak a világ első tíz társulatában. Ezt azzal érte el Solymosi Tamás balettigazgató, hogy nagyon erős repertoárt épített, jó koreográfusokat és betanítókat hozott Budapestre, jó balettmesterekkel dolgoztat. Mindent a táncosok lába elé tesz, cserébe pedig igen, itthon szokatlanul erős tempót diktál.

A cikk eredeti változata az Opera Magazin 2017. szeptember-októberi számában jelent meg.