Szilárda

Velekei László piros betűs költészete

2017.11.18. 17:31 Módosítva: 2017-11-18 17:35:38

Programkereső

Baudelaire szerint a tánc a karok és lábak költészete. De hogy lehet ezen a nyelven elmesélni egy olyan prózai regényt, mint Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című műve? Velekei László, a Győri Balett koreográfusa vállalkozott a kihívásokkal teli fordítói munkára. A darab november 10-ei, győri premierjén jártunk.

"A balettnek leáldozott, a klasszikus formák lassan kiüresednek, és az érdektelenség fenyegeti az egész műfajt" - szólnak a vészjósló hangok. Ehhez képest

felüdülés látni, hogy Magyarországon is vannak olyan élharcosai a műfajnak, akik a hibalehetőség kockázatát is vállalva, bátran készítenek új, egész estés táncjátékokat.

A Győri Balett művészeti vezetője, a Harangozó-díjas koreográfus Velekei László munkássága ebből a szempontból mindenképp figyelemre méltó. Amióta 2015-ben bemutatta a családon belüli erőszakról szóló, nagy hatású Ne bánts! című darabot, azóta megjegyezte a nevét nem csak a szakma, de a közönség is. 2008 óta koreografál, és érdekes módon nagyon sokszor valamilyen női sorstragédiát adaptál a színpadra: ilyen volt a 2008-as Tóth Ilonka emlékére '56 című darabja, a 2016-os Anna Karenina, vagy a 2017-es Rómeó és Júlia is, amik kivétel nélkül irodalmi adaptációk voltak – ezekben a darabokban elvitathatatlan érdeme van Csepi Alexandra dramaturgnak is.

Velekei László munkássága azért is figyelmet érdemel, mert

kevesen vannak, akik valódi történetek elmesélésére használják a George Balanchine és Hans van Manen fémjelezte neoklasszikus stílust,

ami eredetileg a zenei cselekmény hangulati érzékeltetését tűzte ki célul. Ez óriási kihívás, ha el akarjuk kerülni a didaktikusságot és az illusztrációt, emellett pedig felkészült befogadót feltételez, főleg egy olyan darab színpadi adaptációja esetén, mint A skarlát betű, aminek cselekménye a közismert cselekményes balettekhez képest – mint amilyen A diótörő, a Csipkerózsika, vagy az Anyegin –nem eleve ismert a széles közönség előtt.

Miről is szól a darab?

Adott egy férjezett asszony, Hester, aki férje távollétében beleszeret Dimersdale tiszteletesbe, akitől gyereke is születik. A nagy tiszteletben álló apa személyét eltitkolják, de a nőt megbélyegzik tettéért, erre utal a skarlát vörös A betű, amit viselnie kell. Majd előkerül a halottnak hitt férj, Roger, de inkognitóban kíván maradni, sőt különös módon össze is barátkozik a tiszteletessel. Hester a közösség szemében megvetetten éldegél időközben felcserepedett lányával, aki egy ponton anyja ellen fordul. Ezzel szemben a tiszteletes a közösség általi megbecsülést élvezi, de belül őrlődik. Bűnösségét furcsamód éppen Roger fedezi fel, amikor felsegíti az önsanyargatásba belebetegedett Dimmersdalet, aki végül megvallja bűneit a közösség előtt.

Felvetődik a kérdés, hogy ma, a mozaikcsaládok és a gyermeküket egyedül nevelő szülők korában ennek a történetnek mekkora súlya van? Bűnösnek nevezhetjük-e azt az asszony, aki elhalálozottnak hitt férje után új szeretőt talál? Velekei tisztában van ezzel, és a történet súlypontját a Hester vs. közösség viszonyáról áthelyezi Hester és lánya kapcsolatára, valamint Dimmersdale szerzetes belső vívódásaira. A történet értéséhez ugyanakkor szükséges felvázolnia a korabeli viszonyokat. Megjelennek például az új hazát jelző indiánok, akik egyúttal az ösztönösség metaforái is ebben a történetben. Velekei jól dönt, amikor nem egy stilizált indián táncot koreografál számukra, hanem egy általános törzsi táncot alkot meg. Az is beszédes, hogy az ösztönvilágot képviselő indiánokat később a tánckar részévé teszi, amivel a közösség belső ellentmondásaira világít rá. Koreográfiája több pontján tart még ehhez hasonlóan tükröt a képmutató közegnek. Hangsúlyozza, hogy ami Hester végzetét jelenti, (az, hogy teret enged a szenvedélyének) az mindannyiunkra jellemző, közös vonás. Erre abban a képben is utal, amikor fiatal lányok izgalommal fedezik fel nőiességüket: ártatlansággal, nevetgélve mutogatják egymásnak fejlődő testüket, mellüket. Nem annyira ártatlan viszont az a kép, amikor a második felvonásban - már Hester tettének megtorlása után - a hatalomgyakorlók faarccal vesznek igénybe szexuális szolgáltatást a nép leányaitól.

Ugyanakkor érdekes döntés az alkotók részéről, hogy annak ellenére, hogy a történet egyik megkerülhetetlen alappillérét a szenvedély és az erkölcsök harca jelenti, a

szexualitást és az erotikát egészen elemelten jelenítik meg,

szemben például a Ne bánts!-sal, ahol teljesen direktben, már-már naturalisztikusan szembesítettek a testiséggel. Itt poézist csinálnak a szexualitásból: az első felvonás csúcspontja mi más lehetne, mint Hester és Dimmesdale tiszteletes testi-lelki beteljesülésének pillanata. Velekei csak egy rövid pillanatra, egy-két mozdulattal és gesztussal jelzi az együttlétet, a többit a fantáziánkra bízza, és nagyobb figyelmet szentel a lelki történések ábrázolásának. A második felvonás szó szerint az önostorozó tiszteletes képével indul. Velekei László a premier után elárulta, ez a kép látomásként jelent meg előtte két éve, amikor megfogant belőle A skarlát betű megkoreografálásának gondolata. Mindez ráadásul egy világító kereszt előtt történik, hogy értsük: ő Istennek adott ígéretét szegte meg. Itt kell megjegyezni Yaron Abulafia izraeli világítástervező csodálatos munkáját, aki magyarországi színpadokon szokatlanul hangsúlyos és beszédes világítást tervezett a darabhoz. A komplex világítás erősíti és segíti Velekei darabjának másik sajátosságát, a szimultán képek használatát: mint egy polifonikus regényben, egyszerre több szemszög, több történés zajlik a színpadon, a választás lehetősége pedig a nézőé. Emiatt a darab mindenképpen többször nézendő, biztos vagyok benne, hogy újabb és újabb részletek világlanak így ki a figyelmes szemlélődő előtt.

A darabnak mindenképpen az egyik legnagyobb erőssége az izgalmas térformák használata, ugyanakkor a mozdulatok szintjén Velekei László tőle szokatlan módon a lábmunka helyett a karok mozdulataira helyezi a hangsúlyt. Velekei mindig is a zenére figyelő, és azt mozdulatokra értően lefordító koreográfus hírében állt, ez itt sincs másképp:

Max Richter minimalista zeneszerző melódiáit nagy figyelemmel rendelte hozzá a cselekmény ívéhez, ami így a történet értése szempontjából kulcsfontosságú zenei narrációvá állt össze.

Figyelmet érdemelnek Velich Rita szemet gyönyörködtető jelmezei is, amikben a táncosok szépsége még inkább kiemelkedik. Izgalmas, ahogyan például Hester ruháját jelentésessé teszi: az elöl rövidebb, hátul hosszabb ruha ugyanis a terhes, megesett lányok jelképe volt egykoron, ráadásul itt a fekete csipke alól piros selyem villan ki, mintegy jelképezve a felszín alatt meghúzódó forrongó szenvedélyt.

Mindez persze mit sem érne a táncosok pontos és alázatos munkája nélkül. A Győri Balett társulata lassan színészileg is hozzáedződik a karakterformálást is igénylő cselekményes balettekhez. A visszafogottan forrongó Dimmersdale-t Jekli Zoltán méltóságteljes megjelenésével és nemes mozdulataival hozza közel a nézőhöz, Hester szélsőséges lelkiállapotait pedig a gyönyörű Matuza Adrienn ábrázolja viszonylagos óvatossággal. A nehezen beazonostíható motivációkkal megírt Roger karakterével viszont nem volt könnyű dolga Luigi Iannone-nak, aki ezt az alakot a tőle telhető maximalizmussal mutatta be.

Óriási sikere volt a darabnak a győri bemutató napján. Kiss János igazgató úr elvitathatatlan érdeme, hogy Győrben olyan táncszerető közönséget nevelt ki az évek során, amilyenre talán sehol máshoz az országban nincs példa.