Csilla, Noémi

A balerinák szexuális kizsákmányolása egykor általános volt

2018.01.15. 15:08

Programkereső

Aki a 19. században a balettet választotta hivatásául, az szinte biztosra vehette, hogy testére nem csak úgy tekintenek majd, mint művészetének eszközére, hanem úgyis mint szexuális tárgyra.

A History Stories szerzője szerint a 19. században a szexmunka a balerinák életének elfogadott része volt, nyílt titok, amiről senki nem beszélt, de mindenki csinálta. Hogy ez miért alakult így, annak több oka volt. A balerinák szinte gyerekként kerültek be a balettintézetekbe, ahol évekig tartó kemény, szinte militarista fegyelem mellett képezték őket; mire eljutottak oda, hogy szerződésekért folyamodtak, testileg-lelkileg kihasználhatóvá és sebezhetővé váltak, öntudatuktól megfosztottakká. Ráadásul a jobb szerződésekért óriási harc folyt, így aztán sokan bármit megtettek volna azért, hogy az évekig tartó kemény képzés végén méltó helyet kapjanak a szakmán belül.

Így ragadt rájuk a 'petit rat' vagyis 'kis patkány' jelző – ez jól mutatja a megbecsültségük mértékét.

Ráadásul a 19. században még létezett az 'abboné'-k intézménye, ami azokat a mecénásokat,  előfizetőket jelölte, akik támogatták a balettegyütteseket, nem teljesen önzetlenül: pénzükért cserébe szolgáltatásokat is vártak, ami sokszor szexuális formában öltött testet.

Ezeknek a gazdag mecénásoknak szabad bejárása volt a színfalak mögötti világba, ahol megvásárolták ezeket a szolgáltatásokat.

A társulatok vezetősége pedig kimondatlanul is elvárta, hogy a balerinák teljesítsék a mecénások vágyait, hiszen számoltak a tőlük származó bevétellel. Egy 1892-es újságcikk szerint a Párizsi Opera Balettnak a mecénásoktól érkező összeg jelentette a legfőbb bevételi forrást. Aki nem volt hajlandó beállni ebbe a rendszerbe, az számíthatott arra, hogy elbocsátják. Sokszor a balerinák anyjai segítették ezeknek a kapcsolatoknak a létrejöttét, mivel a szegény sorból érkező táncosoknak csupán egy gazdag mecénással való (financiális) kapcsolat jelenthette a biztos (szakmai) jövőt. 

Hogy mennyire elfogadott volt ez az „intézmény”, azt az is mutatja, hogy amikor Charles Garnier az 1860-as években ikonikus párizsi operaházat tervezte, egy külön hátsó bejáratot tervezett a „bérletesek” számára.

'Foyer de la danse' néven pedig épített egy indokolatlanul pompás termet is, ami a színpad előszobájaként nem csak bemelegítésre, de a patrónusokkal való társalgásra is szolgált.

Ez a gazdag férfiak klubja is volt, ahol megvitatták az üzleti kérdéseket, miközben jól érezték magukat a balerinák társaságában. 

Hogy miért voltak ennyire kiszolgáltatott helyzetben a táncosok, azt az is magyarázza, hogy ekkoriban a nők testét még rengeteg ruha fedte, nemcsak az utcai, de a házi viseletben is.

Az opera egy kivételes hely volt, ahol a férfiak fedetlenebb testeket is láthattak – így a meztelen testrészek látványa akkoriban sokkal nagyobb hatást gyakorolt rájuk, mint ma.

Ez még annak ellenére is így volt, hogy a balerinák ruhája akkor még sokkal több anyagot tartalmazott és sokkal többet takart, mint ma.

Volt azonban egy befolyásos párizsi ember, aki anyagilag nem engedhette meg magának, hogy pénzen vásárolja meg a balerinák közelségét: az impresszionista festő, Edgar Degas, aki az 1870-es, '80-as évek során több mitn száz festményt és rajzot készített a Párizsi Opera balett-táncosairól. Barátainak köszönhetően bejárása volt az operába, így meg tudta örökíteni a balerinák kulisszák mögötti életét. Egyik leghíresebb művét, A balerina című szobrot kortársai elutasították, 1881-ben megjelent egy kritika, amiben "rettenetesen csúnya, majomszerű" alakként írták le. Degas modellje a tinédzser Marie van Goethem volt, és egyes vélemények szerint Degas a róla mintázott szoborban egy szexuálisan megrontott fiatal diáklányt ábrázolt, akinek tekintetében és testtartásában benne volt minden elszenvedett sérelem. Ha nem is volt ez így, a kortársak minden bizonnyal ezt látták bele. 

És hogy miért írunk most erről? Mert bár sokak számára már-már túlzásnak hat, hogy a sajtó - köztük mi is - szinte minden egyes, a művészeti világot érintő zaklatási botrányról  beszámol, úgy látjuk, szükség van erre, hiszen úgy tűnik, 200 év alatt vajmi keveset változott a világ e tekintetben.