Konrád, Tivadar

Mi köze volt Picassónak a baletthoz?

2018.01.25. 09:54 Módosítva: 2018-01-25 10:02:21

Programkereső

Nemcsak jelmez- és díszlettervezője volt annak az Orosz Balettnak, ami Szergej Gyagilev vezetése alatt avantgárd szellemben gondolta újra a műfajt, de feleségül is vette a társulat balerináját, Olga Koklovát.
Szergej Gyagilev
Szergej Gyagilev
Fotó: Wikimedia

Az Orosz Balett (Ballet Russes) első, 1909-es évadát a színek és formák kavalkádja jellemezte. Szinte köszönő viszonyban sem volt ez a látványvilág azzal a tütükkel és halvány színekkel játszó romantikus balettal, amit Degas halhatatlanná tett festményein néhány évtizeddel korábban.

Szergej Gyagilev célja az volt, hogy újraírja ezt az idealizált balett-képet: a műfajt a gyerekek és idős emberek szórakozási formájából a cselekvő értelmiség modern, életszerű művészeti formájává akarta emelni.

Gyagilev egy szélesebb művészeti kontextusban gondolkodott, lévén igazi művészetpártoló mecénás, kultúraszervező impresszárió volt. Előbb a Mir isszkusztva (A művészet világa) néven művészeti kört és avantgárd folyóiratot indított 1899-ben, valamint hangversenyeket rendezett, és kiállításokon mutatta be az orosz közönség előtt a kortárs külföldi képzőművészetet. Később pedig

Párizsba tette át székhelyét, ahol a cári balett táncos-koreográfusával, Mihail Fokinnal együtt alapították meg az Orosz balett társulatát a szentpétervári Mariinszkij Színház és a moszkvai Nagyszínház táncosaiból.

Gyagilev a megszokottól eltérően nem színházi portfólió alapján választotta ki az előadások díszlet- és jelmeztervezőit, hanem kiállításokra járt, és ott kereste az egyéni látásmódú alkotókat. Így történt, hogy Goncsarovát - az orosz népművészetet a futurizmussal ötvöző avantgárd művésznőt megbízta az 1914-es Le Coq d'Or című előadás megtervezésével, miután látta az ő retrospektív kiállítását. De Joan Miróval is azután került kapcsolatba és hívta meg a Rómeó és Júlia háttérfestőjének és jelmeztervezőjének, miután látta munkáit egy szürrealista kiállításon a Montmarte szomszédságában. Matisse is bekerült az Orosz Balett bűvkörébe: ő egy papírkivágásos technikát alkalmazott az 1920-as Le Chant du Rossignol című produkcióban, de Dalí és  Braque is kipróbálta magát a társulat díszlet- és jelmeztervezőjeként. Különösen vonzó volt a képzőművészek számára, hogy ezek a díszletek- és jelmezek a legtöbbször mindössze egy évadra szóltak – ez ösztönzőleg hatott rájuk, mivel nem nyomta őket az örökérvényű alkotások létrehozásának súlya, viszont bátran kísérletezhettek. Emellett a koreográfusok névsora is impozáns volt, akik között ott tudhatjuk Massine-t, Lifart, és Balanchine-t is.

Pablo Picassót is nagyon inspirálta ez a fajta komplex alkotási metódus. Összesen hat balettjukhoz tervezett díszletet és/vagy jelmezt. Első, és egyik legfontosabb közös munkájuk az 1917-ben bemutatott Parade volt, amiben a koreográfiát Léonide Massine készítette, a librettót pedig Cocteau írta Eric Satie Trois morceaux en forme de poire című művére. A darab egy cirkuszi világot fest meg: két bohócfigura, egy szundikáló Kolombina (commedia dell arte karakter), egy vidám nápolyi tengerész, egy gitáron játszó torréro és egy csúcsos sapkát viselő csillagszemü lány szerepelt benne.

A cirkuszi témához Picasso erősen kubista jelmezeket és háttérfestést alkalmazott. A díszlet elkészítésében egy kis, római marionettszínház kartondoboz dekorációja inspirálta,  a végeredmény pedig egy élénk színekkel és formákkal játszó, minden ízében formabontó látványvilág lett. Bár a kritika elismerően szólt mind a vizualitásról, mind pedig Eric Satie zenéjéről és Massine koreográfiájáról, a balettet alig néhányszor adták elő – Gyagilev ezt úgy indokolta:

A Parade a legértékesebb borom, amit különleges alkalmakra tartogatok”.

Az utókor pedig ezt az előadást a kubizmus színpadi megtestesüléseként tartja számon. Picasso díszleteivel és jelmezeivel valóban megelőzte korát, és máig progresszívnek hatnak ezek az alkotások. Apollinaire, aki szintén közreműködött a Parade létrehozásában, Picasso terveit „egyfajta szürrealizmusként” írta le, mindezt három évvel azelőtt, hogy a szürrealizmus mint művészeti irányzat elkezdődött volna Párizsban.

A festő még szorosabbra fűzte kapcsolatát a balettal, amikor a társulattal együtt Rómába költözött, és megismerkedett Olga Koklova orosz balerinával, akit 1918-ban feleségül is vett.

Egészen Olga 1955-ben bekövetkezett haláláig házasok is voltak annak ellenére, hogy a 20-as években eltávolodtak egymástól, amikor Picasso 1927-ben beleszeretett, és viszonyt kezdett  Marie-Thérese Walterrel. A nála 28 évvel fiatalabb nő terhes lett, Olga pedig 1935-ben benyújtotta a válókeresetet, de a vagyon feletti viták miatt sohasem váltak el hivatalosan. Mindenesetre Picasso egyetlen nőt sem festett meg annyiszor, mint őt: több, mint 350 portrét festett róla.

Pablo Picasso festménye Olgáról - Olga karosszékben, 1917.
Pablo Picasso festménye Olgáról - Olga karosszékben, 1917.
Fotó: wikimedia

Picasso soron következő balettmunkája az 1919-es Háromszögletű kalap (Le Tricorne) volt, amit szintén Massine koreografált Manuel de Falla zeneművére a spanyol néptáncból és kultúráról inspirálódva. Ezt az előadást Budapesten is bemutatták 1928-ban, bár nem Massine, hanem munkatársa, Albert Gaubier tanította be azt az Operaház balett-társulatának, és maga táncolta az egyik főszerepet. Picasso ezután 1920-ban a Massine Pulcinella című, Sztravinszkij zenére készült balettjének jelmezeit tervezte. Ezt követte 1921-ben a spanyol néptáncokon alapuló Cuadro Flamenco jelmezeinek megtervezése, majd 1924-ben a Le train Bleu című Nizsinszkij-balett díszletfestése. 

Ezután Picasso kapcsolata egy időre megszakadt a balettal,  mivel 1929-ben, Gyagilev halálával feloszlott az Orosz balett. Ezzel lezárult a század egyik legjelentősebb társulatának húszéves sikertörténete, amiben Picassónak is elvitathatalan érdeme volt. 

Picasso azonban ezután is vállalt még néhány színházi munkát.  1946-ban Roland Petit (A randevú) Le Rendez-vous című előadásának látványtervéért felelt, amit a Ballets des Champs-Élysées mutatott be. Picasso utolsó színpadi tervét Serge Lifar Ikarosz (Icare) című koreográfiájának 1962-es felújításához készítette el.