Emil, Csanád

Az előadás, ami megszüli önmagát

2018.02.19. 15:26

Programkereső

Forma és tartalom frappánsan reflektál egymásra a Tünet Együttes Burok című darabjában, ami valódi beavatásélményt kínál a szülés misztériumába.

A Burok bemutatója különös módon éppen arra az időszakra esett, amikor a Geréb Ágnesre kiszabott börtönbüntetés miatt nagyon felélénkült a szülés körüli közbeszéd. Bár Szabó Réka, az előadás rendezője a Trafó interjújában leszögezte, az egybeesés nem volt szándékos, az előadás akaratlanul is választ kínál arra, mennyire nem közügy a szülés abban az értelemben, hogy bármilyen módon (rend)szabályozható volna, és mégis mennyire közügy a tekintetben, hogy szükség volna a személyes tapasztalatok megosztására. Ők beszélnek róla, és milyen jól teszik. 

A darab azzal a furcsa zavartsággal indul, mint amikor valaki óvatosan felvezet valami tabutémát: Dányi Viktória - aki az előadás próbafolyamata alatt ismét állapotos lett, ezáltal képviseli a "beavatásra váró", civil nézőpontot - tudományos ismeretterjesztő filmek narrátorát parodizálva közli, hogy fogalmuk sincs, igazából mi fog ma este történni. Egyszerre szól ez a premier izgalmának, és annak a bizonytalan várakozásnak, ami az első szülést előzheti meg.

De leginkább szól annak a teljesen intim kitárulkozásnak, ami igazán téttel telivé teszi az előadást: a három táncos, Furulyás Dóra, Nagy Csilla, és Virág Melinda a saját szülésének történetét viszi színre.

Márpedig ez nagyon veszélyes, hiszen evolúciósan arra vagyunk kódolva, hogy ha egy tömeg néz minket, akkor meneküljük:

a színpadi kitettség a civilizált emberben a veszélyeztetettség alapélményét idézi fel.

Ezek a táncosok azonban nem menekülnek, pedig itt nincs „A Szerző” által megírt szövegkönyv, bombabiztosan felépített dramaturgiai struktúra, jelmezek meg aztán végképp nincsenek, amik mögé elbújva eltávolíthatnák maguktól a „szerepet” az előadók. Egyedül egy burok, egy rózsaszínes lepel veszi őket körül a színpadon, ez teremti meg az előadás intim terét, ami egyfajta színpadi magzatburokként veszi körbe a színész-táncosokat.

Ez a párhuzam – az alkotás létrehozásának folyamata és a gyermekszülés folyamata – keretezi az előadást.

A táncosok tehát 400 emberrel néznek szembe a szülésélmény felidézése közben, és ennek során teljesen kerülik az esztétizálást.

Nem akarják sem a mozdulatok szintjén, sem a szövegeikben rózsaszín ködbe burkolni a szülést, és a nőiséget sem a szépség fogalma felől mutatják be, hanem a maga esendő, szépséghibás mivoltában. 

Ezt leginkább jó adag iróniával érik el, amivel hol a saját, szüléssel kapcsolatos tudatlanságukat, hol a társadalom/ kórházi dolgozók szülés iránti teljesen abszurd viszonyát jellemzik, hol pedig pont azt a rózsaszín ködöt parodizálják, amivel a szülést heroizáljuk.

A három anya három nagyon különböző szülésélményt mutat be. A tudatos otthonszülő, aki a spiritualitásba kapaszkodik, és mágikus, holdfény-látta vízzel próbál kapcsolódni Holdanyához (Nagy Csilla), a tapasztalt szülő, aki – bár nem tervezte – otthon pottyant ki belőle második gyermeke (Virág Melinda), és a kórházban szülő, aki kénytelen szembenézni az ítélkező, okoskodó szempárokkal (Furulyás Dóra). A három történet egymással párhuzamosan bontakozik ki, mint egy polifonikus regényben, ahol a szólamok nem szándékoltan, de mégis kapcsolatba lépnek egymással. Fantasztikus ötlet, ahogy az előadók a vajúdás előrehaladott állapotában egy bemikrofonozott dobozba dugják a fejüket, és úgy mesélnek: jól érzékelteti ez azt, ahogy a szülés során az ember figyelme befelé fordul, és megváltozik a külvilág érzékelése.

Fontos, hogy a három történet mögött nincs semmilyen parabolikus szándék, hogy ez, vagy az a szülési metódus mennyivel jobb, kényelmesebb, biztonságosabb, mint a másik.

Egyéni történetek vannak, és egyéni megoldások.

A darab második harmada leginkább egy egészen alternatív ismeretterjesztő műsorra emlékeztet. Dányi Viktória arra kéri a három táncost, hogy magyarázzák el, mutassák meg, milyen érzés az, amikor a baba kibújik, anya és gyermek teste elválasztódik. Misztikus elbeszélések helyett úgy magyarázták el mozgásban, hogy a hülye is megértse, vagy egy férfi, akinek nincs lehetősége személyesen megtapasztalni az érzést. Az előadás mozgásanyagának egyik csúcspontja is ebben a részben következett, egy gyönyörű hármas etűd, amit szavakkal leírni nemcsak felesleg, de hiba is volna.

A harmadik harmadban kapcsolódik össze igazán szervesen a bevezetőben taglalt forma és tartalom: nézőként is bekerülünk a kitolási szakaszba, amikor az időt az egyre sűrűsödő fájások tagolják. A táncosok periodikusan transzba esnek, önkívületi állapotban, mint egy beavatási szertartásban engedik át magukat a „természetfölötti” energiáknak, majd pedig ellazulva következik néhány tétlenebb perc.

Nagyon érdekes nézőkként megtapasztalni ezt a szokásos dramaturgiai elveknek ellentmondó felépítést.

Amikor már unatkozni kezdenénk, megint jön a transzállapot, míg végül a várakozás és elcsigázottság végén létrejön VALAMI: új élet, új előadás. A táncosok pedig óriási nejlonleplet nyakukba véve futnak körbe, mint a hétköznapi szuperhősnők. Ez is bájos irónia, aminek alapja mégis valóság: ezt a küzdelmet megnyerték.

A forma jelentésessé tétele szüli itt a katarzist. Tökéletlenségében is tökéletes, mert nem a végeredményre koncentrál, hanem a folyamat bemutatására, ami minden esetben egyéni. Erősen átsejlik rajta a próbafolyamat nyersessége, de ezzel együtt is a saját rendszerén beül kerek és egyéni a Burok.

Az előadás legközelebb április 27-én látható a Trafóban.