„Jó érzés ide bejönni”

Táncosként végzett, majd táncpedagógusi diplomát szerzett a korábbi Budapest Kortárstánc Főiskolán, a Cirkuszművészeti Főiskola elődjében. Milyen volt a viszonya a cirkusz világával, vitték előadásokra gyerekkorában?

Inkább vidéken, a Balaton környékén jártunk a nyaranta felállított vándorcirkuszok műsoraira. Mindig csodáltam az artistákat, hogy tudnak olyan magasra menni, és milyen ügyesek! Én szertornáztam, majd táncosként végeztem, tehát az érdeklődés már gyerekként is megvolt bennem.

Miként vélekedik a cirkusz mai helyzetéről, mennyire népszerű előadó-művészeti forma a felnőttek és a fiatalok körében?

Mivel főleg a tánc világában mozogtam, meglepődve tapasztaltam, hogy a cirkuszművészet nincs egyenrangúan említve sem a táncművészettel, sem a színházművészettel. Éppen ezért nagyon örülök, hogy részese lehetek annak a folyamatnak, hogy felsőoktatási szintre emeljük, mert egyrészt némelyik zsáner mögött nagyon erős sportteljesítmény van, másrészt ha ez ráadásul mint művészeti előadás jelenik meg, akkor tényleg azt gondolom, hogy ott a helye. Külön öröm, hogy ehhez a Fővárosi Nagycirkusz a tudományos hátteret is elkezdte kiépíteni: könyvtárral, archívumokkal, jelmezekkel, mert rendkívül komplex előadóművészeti ágról van szó. Drukkolok annak is, hogy elérjük azt, hogy az emberek tudatában is méltó helyen legyen, és tudják, hogy

A cirkuszművészet megítélése az elmúlt években átalakult, amiben az is közrejátszik, hogy elindult a cirkuszpedagógia, tehát bevonják a gyerekeket ilyen jellegű tevékenységekbe, hiszen ha a szülők nem viszik őket cirkuszba, akkor lehet, hogy valakinek az egész gyerekkorából kimarad ez az élmény. Ugyancsak szerencsés tendencia, hogy az alternatív cirkuszi társaságok elkezdtek megjelenni a fesztiválokon, mivel így előbb-utóbb ott is találkozhatunk a műfajjal.  Ezenkívül a színházakba is bekerült néhány cirkuszi produkció vagy cirkuszi elemek, így több irányból is fejlődés figyelhető meg.

Reidl Kamilla (Fotó/Forrás: Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola)

2019 óta van együttműködés a főiskola és a Fővárosi Nagycirkusz között. Honnan ered a kezdeményezés, hogy felsőfokú képzés induljon a cirkuszi műfajokban?

Fekete Péternek (a Fővárosi Nagycirkusz főigazgatója – a szerk.) köszönhető az ötlet, ő kereste meg iskolánkat. Nagyon egyetértünk azzal, amiben ő hisz, hogy az artistaprodukciók a mindennapi életünk számára is fontos üzenettel bírnak. Nap mint nap látom, mennyit dolgoznak a tanulók azért, hogy egy előadás létrejöjjön, és mekkora belső erő kell ahhoz, hogy abban a pár percben, amíg a porondon vagy, az életedet kockáztasd. Ilyenkor értem csak meg igazán, milyen súlyos ennek a társadalmi üzenete. Hogy

Hol és hogyan történik a jövő artistatehetségeinek felkutatása?

Öröm és egyben kihívás, hogy a feladatunk egy missziónak is tekinthető, hiszen nem egy bejáratott szakot kellett meghirdetnünk, amiről tudnak az emberek, hanem egy nagyon szűk réteget kell megtalálnunk, akit egyrészt vonz a cirkusz világa, másrészt alkalmas is rá. Elsősorban a social media felületeinket használjuk, de az új honlapunkat is folyamatos fejlesztjük, és bízunk benne, hogy azok az egyesületek, klubok is ajánlanak bennünket, amelyek táncot, tornát oktatnak. El szoktunk menni hozzájuk foglalkozást tartani, hogy megismerjenek bennünket. Ahhoz, hogy egy gyerekben felmerüljön, hogy nálunk is tanulhat, több év megalapozó munkájára van van szükség. Már ha nem adja fel útközben, mert olyan is előfordul.

Rektorként hogy látja, milyen a fogadtatás a kortárs táncos hallgatók részéről a cirkuszos hallgatók felé a tavalyi, első szemeszter tapasztalatai alapján?

A kortárs tánc mellé könnyen tudtuk integrálni a cirkuszművészetet, mert noha régen két teljesen különböző világ volt, mára világszerte elindult egyfajta fúziós együttműködés a két terület között. Így aztán nem független művészeti ágak kerültek egymás mellé. Az iskolai közösség építésén már kezdettől fogva nagyon sokat dolgoztunk, mert

Vannak együttműködések, például számos közös órájuk is van a különböző szakok hallgatóinak. A tanévet egy háromnapos tanévnyitó fesztivállal kezdtük, ahol ugyancsak lehetősége volt a diákoknak az ismerkedésre a különböző programok (táncház, fórumok, mozgásórák, kommunikációs foglalkozások) és csapatépítő gyakorlatok révén. Jó a hangulat, barátságosak az emberek, és jó érzés ide bejönni.

Budavári Zoé és akrobatatársa (Fotó/Forrás: Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola)

„Amit a zsebben találunk, abból dolgozunk”

A kezdetektől húsz éven át a Piros Orr Bohócdoktor Alapítványban tevékenykedett, ahol többek között az oktatási anyag kidolgozásában is részt vállalt. Bohócnak születni kell, vagy tanulható?

Mint minden szakmának, természetesen ennek is vannak olyan elemei, amelyek megtanulhatóak. Azonban amire azt szokták mondani, hogy születni kell rá, az egyfajta rátermettség, megfelelő huzalozása az idegrendszernek és érdeklődés a téma iránt. Valószínűnek tartom, hogy ebben van hozott anyag, ha úgy tetszik, genetika. Látok néha pici babákat, akik olyan gyanakvóan és szigorú szemmel néznek a világra, hogy ilyenkor arra gondolok, belőlük bizonyára nem lesz bohóc.

Hogyan képes kiszűrni a felvételi során, ha valaki nem rátermett?

Az egyik árulkodóbb jel, ha azt látom a felvételizőn, hogy nem tudja szétválasztani a civil életét az általa életre keltett karakter valóságától. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy nevetést generált, inkább szégyelli magát, miközben

Én ezt soha nem úgy éltem meg, hogy kinevettek volna, vagyis gúnyolódnak rajtam, hiszen a bohócon szeretettel tudnak nevetni, ami a tehetségének az elismerése.

A bohóc elsődleges célja, hogy szórakoztasson. Lehet mindig ugyanazt a színvonalat hozni, még ha esetleg nehezebb napja is van az embernek?

Bár úgy lenne, de sajnos nem. Prózai színészként volt olyan előadásom, hogy nem értem el azt a hatást, amit szerettem volna. Bohócdoktorként is előfordult hasonló. Ha bemegyek egy kórházba, az a célom, hogy a végén mindenki nevessen. De ha például egy erősen hospitalizált gyereket, aki csak a mennyezetet bámulja, sikerül kihoznom ebből a katatón állapotból, akkor ez is egyfajta sikernek tudható be.

Greifenstein János (Fotó/Forrás: Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola)

Feltételezem, nincs elég bohócdoktor. Megoldhatja ezt a problémát a főiskolai bohócképzés elindulása?

Tudomásom szerint nem az jelenti a szűk keresztmetszet, hogy ne akarnának elegen bohócdoktorok lenni, hanem hogy ez egy komoly felkészültséget igénylő munka, amit nem mindenki vállal. Az ideális állapot az lenne, ha minden erre rászoruló emberhez eljutna bohócdoktor, és ez nem azon múlik, hogy ne lenne meg a szándék, hanem hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra hatezer embert felvenni. A legutolsó felvételin a Piros Orr Alapítványnál jelentkeztek olyanok is, akik nálam elsősök voltak akkoriban a cirkuszművészeti bohócképzésen, mégsem vették fel őket, a két képzés ugyanis jelentősen eltér egymástól: más a cél, más a misszió. A cirkusztól eltér a kórház, mert nem jeleneteket adunk elő, ahova beülnek a gyerekek, hanem nagyjából improvizatív alapú a munka. Amit a zsebben találunk, abból dolgozunk.

A főiskolai bemutatkozásában azt olvastam, missziójának tartja a bohócmesterség rangjának és szakmai színvonalának emelését. Mikor volt a legmagasabb a bohócok elismertsége? Ön szerint milyen pluszt ad a képzés?

2017-ben a középfokú képzést nyújtó artistaképzőben azt a felkérést kaptuk, hogy indítsunk el egy bohócosztályt. Azelőtt negyven évig nem volt ilyen Magyarországon. 1973-ban még több mint kétszáz jelentkezője volt az akkor induló bohócképzésnek, innen került ki Kamilla, Lala és Teó, akik akkoriban a tévében is rendszeresen szerepeltek. Azt mondanám, ez volt a virágkor. Aztán az érdeklődés alábbhagyott, és a kétezres évekre kialakult egy elég komoly ellenszél a bohócokkal kapcsolatban, amelynek oka mélyen a társadalmi változásokban gyökerezik.

Nem úgy nevetünk tréfákon, ahogyan a 60-as, 70-es években, pusztán szóviccekkel például nem lehet kielégíteni a közönség igényeit. A másik ok az, hogy a horrorfilmeken és a szórakoztató irodalomban olyan bohócokkal kapcsolatos dramaturgiai megfontolású szerepverziók kezdtek bekerülni a köztudatba, amelyek negatív értelemben áthangolják a bohóccal kapcsolatos gondolatokat. A harmadik tényező a fóbia, ami extrém vagy irracionális félelmet jelent valamitől, ami egyébként más emberekben nem okozza ugyanezt. Húsz év bohócdoktori munka alatt nem találkoztam ilyennel, ugyanakkor komolyan kell vennünk a jelenséget. Összességében tehát a bohócmesterség művelőinek van még mit tennie a szakma rangjának emeléséért. Látok némi javulást, a színházakban például elképesztő fejlődésnek indult a szakma. Ma a világ legjobbjainak címkézett bohócok a színházi közegből érkeznek, mint Szlava Polunyin, aki hamarosan megint a Nemzeti Színházba érkezik a híres Slava Snow Show-val. A cirkuszművészeten belül ma már másképp beszélnek a bohócokról, ha pedig valami kérdés merül fel, akkor hozzám fordulnak, aminek nagyon örülök, mert rengeteg mondanivalóm van a témában.

Bohócok (Fotó/Forrás: Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola)

„Mintha elvágnám magam a külvilágtól”

Budavári Zoénak hat évvel ezelőttig semmilyen kapcsolata nem volt a légtornával. Mások ajánlására kezdett foglalkozni vele Tatán, a House of Artban, mára pedig már hat szeren tanul, ezek közül kiemelt zsánere a hajlógás, amelyről elismeri, hogy az összes szer közül ennél küszöbölhető ki legkevésbé a fájdalom.

Kezdőként elsőre lehetetlennek tűnik olyan magasban mozogni, ahogy a légtornászok teszik, azonban Zoé szerint kitartó gyakorlással és elegendő munkával látványosan lehet fejlődni. „Ami az elején elérhetetlennek tűnt, az most már szinte a bemelegítés része” – teszi hozzá Zoé, aki számára az levegőakrobatika a legcsodálatosabb műfaj, ami által – ahogy fogalmaz –

A cirkusz világa mindig is érdekelte, és mint mondja, iskolaválasztáskor az tetszett meg neki, hogy elsősorban a műfaj művészi oldalával foglalkoznak. Noha több olyan képzést találni Magyarországon, ahol levegőakrobatikát lehet tanulni, meglátása szerint a BCDC valódi előadóművészeket igyekszik kinevelni, amely révén átfogó tudást lehet szerezni.

Úgy látja, a főiskola kiemelt célja közelebb hozni egymáshoz a táncot és a légtornát, erre kiváló lehetőséget nyújt a cirkuszi táncos szak, amely azért is bír nagy jelentőséggel, mert a legújabb cirkuszi trendben a zsánerek közti határok egyre inkább elmosódnak. Kiemeli: „itt nem egyszerűen jó erőnlétű, hatásos trükköket ismerő embereket képeznek, hanem valódi művészeket, akik ismerik a zsánert, a légtorna történetét, és képesek kreatívan, újszerűen gondolkodni.” 

Budavári Zoé és akrobata társa (Fotó/Forrás: Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola)

A magasban zajló gyakorlatok kapcsán megjegyzi, a kurzus elején még nem igen viszik fel magasra a diákokat, mert előbb azt kell megtanulják, hogy minél stabilabb legyen a fogásuk. A félelemről azt mondja, igyekszik kizárni:

Álmodtam már azt, hogy leestem a magasból, de valójában ez annyira lehetetlennek tűnik, hogy az ember nem igen hiszi el, hogy vele is megtörténhet” – teszi hozzá. Arra a kérdésre, milyen életpályát képzel el magának, azt válaszolja, inkább a modern cirkuszi társulatok vonzzák, bár az utazó cirkuszokkal is szimpatizál a turnézás miatt. „Olyan előadásokban szeretnék részt venni, amiknek van mondanivalója. A cirkuszi produkcióknak is ugyanúgy lehet mély érzelmi üzenete, mint egy színdarabnak, csak mi nem szavakkal, hanem mozdulatokkal tudjuk azt megfogalmazni” – fejti ki.

Azok számára, akik erre a pályára készülnek lépni, Zoé azt tanácsolja, legyen kellő kitartásuk, mert lassan jön meg az áttörés. „Ne adják fel, küzdjenek tovább! Minden nap kell gyakorolni, mert a levegőakrobatika némely részéhez annyira speciális képességek kellenek, amit nem nagyon lehet máshol megtanulni. De megéri” – üzeni Zoé.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Budavári Zoé (forrás: Budapest Cirkuszművészeti és Kortárstánc Főiskola)