Hátizsákokkal felszerelt iskoláscsoporton keresztül vezet az utam egy április végéhez képest aggasztóan forró délelőttön – ők a Fővárosi Nagycirkusz bejáratánál állnak sorba, míg én kissé oldalt, a porta mellett surranok be az épület hátsó részlegébe. Itt találkozom ugyanis Joó Emese főmuzeológussal, a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum vezetőjével, hogy a szervezet tevékenységéről tudjak meg többet.
Emese interjúiban gyakran hangsúlyozza, nem száraz tudományos kutatást végeznek elzárt irodákban, ők egy élő múzeum nagyon is aktív tagjai, akiknek munkája szorosan egybefonódik az artistatársadalom mindennapjaival – erről hamarosan meg is győződhetek, miután helyet foglalunk a cirkusz büféjében. A falakról kortárs artistaművészek karikatúrái meresztik rám a tekintetüket, egy televízión keresztül pedig élőben követhetjük nyomon a porondon zajló előmunkálatokat, hamarosan ugyanis elindul a manézsban a Splash – vízicirkusz – Swing a víz fölött című előadás, amelyre a fiatalok érkeztek. Még el sem indítom a diktafonom, de körülöttünk már valóban éledezik a cirkusz: eleinte csak néhány artista sürög-forog rikító sminkkel, látványos kosztümökben, rövidesen pedig már a zenekar fúvósai is hangolni kezdenek, hogy később, a felvételt visszahallgatva magam sem tudjam eldönteni, interjún vettem-e részt, vagy egy bohém jazzkoncerten.
Drámai felismerés
A Fővárosi Nagycirkusz 2017-ben döntött úgy, hogy létrehoz egy háttérintézményt, amely nemcsak az emlékek megőrzését, kutatását és közzétételét szolgálja, hanem segíti az előadások létrejöttét, valamint olyan kiállításokat, kiadványokat készít, amelyek tágabb kontextusba helyezik, és érthetővé teszik a látogatóknak, mi is zajlik ma a porondon. Ez a kezdeményezés része annak a Fekete Péter főigazgató nevéhez fűződő folyamatnak, amelynek célja, hogy újrapozícionálják és a szórakoztató műfajok sorából az előadóművészetekhez emeljék a cirkuszművészetet.
Az újrapozícionálás azonban nem valósulhat meg a múlt emlékeinek rendszerezése és megértése nélkül. „Még a Néprajzi Múzeumban dolgoztam, amikor egy múzeumi ünnepségen találkoztam Péterrel, tőle tudtam meg, hogy muzeológust keres a cirkuszba. Mivel korábban is foglalkoztam már mutatványosokkal, illetve kortárs kultúrával, úgy éreztem, közel áll hozzám a téma. Őszintén szólva ledöbbentem, amikor megtudtam Pétertől, hogy Magyarországon a közgyűjteményekben nem létezik cirkuszi gyűjtemény. Azt hittem, viccel” – meséli Joó Emese. Mint mondja, először nem is vette komolyan a felkérést, de mégis motoszkálni kezdett benne a kérdés. Miután beleásta magát a témába, rá kellett jönnie, hogy valóban kritikus a helyzet. „A Nemzeti Múzeumban található néhány fotó, illetve festmények Pécsett. A Néprajzi Múzeum is csak a Vidámpark bezárása apropójából kezdte el kutatni a mutatványosok kultúráját, a kétezres évek elején.
Drámai volt a felismerés, hogy a tudomány világában soha senki nem foglalkozott a magyar artistaművészek örökségével, történetével, tárgyi kultúrájával
– idézi fel.
A főmuzeológus elmondása szerint legalább százhúsz-százharminc évnyi emlékanyagot veszített el a szakma azáltal, hogy egyetlen magyar intézmény és közgyűjtemény sem foglalkozott a témával, holott a cirkuszművészetnek izgalmas kultúrája van, és ez nem csupán tárgyi hagyatékot jelent. Elég csak az állatokkal való foglalkozásra gondolni – mutat rá –, az etológia ugyanis rengeteget tanult a cirkuszi idomárok és állattrénerek tapasztalataiból. Más szóval komoly tudáskomplexumról is beszélhetünk a cirkuszművészet öröksége kapcsán.
Joó Emese szerint ennél is meglepőbb volt, hogy követhető európai cirkuszkutatási minta sem áll rendelkezésükre.
Ha körülnézünk, sehol nem találunk olyan múzeumot vagy gyűjteményt, amely egész Európára kiterjedően, teljeskörűen kutatná a cirkuszművészetet
– mondja.
Az utolsó óra
„Néprajzosként anno mélyen átéreztem az Utolsó Óra programot, ami a táncház- és népzenekultúra megmentésére irányult. Most ugyanezt élem át: az utolsó órában vagyunk mi is – folytatja Emese. – Nagy felelősségünk, hogy túllássunk a Fővárosi Nagycirkuszon, és a teljes magyar artistatársadalomra fókuszáljunk.”
Mint mondja, munkájuk egyik fontos része egyfajta felvilágosítás. „A feladat, hogy egyszerű gesztusokon keresztül megmutassuk az artistatársadalomnak:
az örökség nem egy szimpla kiállítás, hanem feldolgozott tudás, információ, egy hatalmas gyűjtemény.
A mi dolgunk, hogy mindenkit megkeressünk és megkérdezzünk: mondd el, ki van ezen a régi fotón! Meséld el a saját sztorid! Hadd tegyünk mellé egy videót, egy dokumentumot. Rakjuk össze közösen a magyar cirkuszművészet történetét!” – fogalmazza meg társadalmi-múzeumi küldetésük lényegét. Ezt szeretnék tudatosítani a ma élő előadóművészekben. Hogy mindazok a rekvizitek, kosztümök, műsorfüzetek és más dokumentumok, amiket egyébként az utazó életmód következtében elhajítanának, a múzeum számára értéket képviselnek.
„Tudatosítanunk kell az artistákban, hogy nemcsak az számít értékes muzeológiai tárgynak, ami legalább százéves, hanem az is, amit éppen jelenleg használnak. A mi munkánk jelenkori történet: a régit már nem tudjuk pótolni, a most azonban itt van, kézzelfoghatóan, és csupa izgalmas információt hordoz a legapróbb eszköz is. Az artistaművészek ilyenkor többnyire rácsodálkoznak, hogy minket ez érdekel, de egyre inkább értik, miért lehet izgalmas számunkra például egy munkaszerződés vagy egy kotta. Újra és újra elmondjuk mindenkinek: kérlek, semmit ne dobjatok ki.
Gondoljatok arra, hogy ez cirkusztörténeti érték
– fejti ki, hozzátéve, hogy számos cirkuszművész mostanra már tudatosan gyűjti az iratait és tárgyait a múzeum számára.
Minél tovább hallgatom Emesét, annál inkább körvonalazódik számomra, hogy munkájuk nem úgy épül fel, ahogy elképzeltem: bár a magángyűjtemények befogadásával a múlt emlékeit is rendszerezni próbálják, figyelmük elsősorban a jelenkorra összpontosul, a múzeum ugyanis a jövő számára írja a cirkuszművészet történetét. Emese megerősít felismerésemben: „Valójában minden múzeum a jövőnek dolgozik. A múlt dokumentálása csak egy eszköz ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutottunk ide, és hová tartunk. A fókusz nálunk a közelmúlton és a jelenkoron van, hogy ne veszítsünk el semmit sem azért, mert folyton-folyvást a régmúltban vájkálunk. Amiről most nem tudunk közvetlen információt szerezni, azt ráér később is kutatni, azt azonban, ami most történik, csak most van lehetőségünk dokumentálni” – mondja.
Biztonság és öröklét
De mit is csinál Emese és csapata pontosan? Ahogy az az intézmény nevéből is kiderül, a Magyar Cirkuszművészeti Múzeum, Könyvtár és Archívum három lábon áll. Mint tudományos tár, első pillére a levéltár, vagyis az archívum, ahol jelenleg hatvankét iratfolyóméternyi dokumentumot őriznek, amelynek feldolgozása folyamatosan zajlik. Az itt tárolt iratok közt szerepelnek például személyes adatokat tartalmazó munkaszerződések is, amik a cirkuszi dinasztiák feltérképezése szempontjából rendkívül fontosak. „A régi artistacsaládok utazó cirkuszokat működtettek, folyamatosan úton voltak, így volt ez a két világháború között, és így van ez ma is, ebből kifolyólag egy családban nincs két ember, aki ugyanott született volna” – mutat rá Emese, hogyan segíthetik levéltári forrásaik a cirkuszi családfák kutatását. Ezen túl számtalan hivatalos papírt vagy épp levelezéseket őriznek, utóbbiak alapján például sikerült feltárni, hogyan érintette a 1949-50-es államosítás a cirkusztársadalmat.
A harmadik pillér kapcsán Emese hangsúlyozza, a múzeum nem egyenlő a kiállítással, hanem gyűjtemény, kutatóhely, raktár és közönségszolgálat egyben, tágabb értelemben pedig a biztonságot és az öröklétet jelenti a cirkuszi örökség számára. Bizonyos tekintetben itt zajlik a legkülönlegesebb kutatómunka, hiszen a szervezet kutatói aktívan nyomon követik a jelenkori társulatok életét: „Amikor a cirkuszok márciusban elindulnak, megnézzük, mikor vannak a premierek, és terepmunkára indulunk a csapattal. Van köztünk filmes, aki felvételt készít, van fotósunk, muzeológusokként pedig interjúkat és jegyzeteket is írunk.”
És hogy mire kíváncsiak? Mindenre. „Feltérképezhetjük például azt, hogy ma az előadásokban milyen arányban szerepelnek állat-, bohóc- és artistaszámok. Ebből képet kaphatunk arról is, miként hatott a cirkuszművészetre, hogy az utóbbi évtizedben kiemelt téma lett az állatokkal való bánásmód. De ugyancsak izgalmas felismerés volt, hogy az egyik családi utazó cirkusz műsorában szerepel egy szamár is. A ló meg a láma még érthető… de hogy szamár? Ebből csak arra tudok következtetni, hogy manapság már a kisvárosokban sincs meg az az állatismeret, ami a régi időkben. A cirkuszok az elmúlt kétszáz év során menazsériákat működtettek: olyan állatokat vittek magukkal, amikkel az emberek nem találkozhattak máshol.
A munkánk eredményeként tehát nemcsak az artistákról tudunk meg többet, de a társadalom is jobban megértheti önmagát.
Emese továbbá elmondja, két fontos célkitűzésük van a közeljövőre. Az egyik, hogy az idősebb artistaművészeket mihamarabb felkeressék, és mélyinterjúkat készítsenek velük. A másik álma pedig, hogy egy lakókocsival eljussanak minden magyar artistacsaládhoz, és legalább egy héten keresztül résztvevő megfigyeléssel, a nap huszonnégy órájában nyomon követhessék a mindennapjaikat.
„Ahhoz, hogy az életmódjukat teljességében megismerjük, nem elég beülni az előadásokra. Ott szeretnénk lenni, amikor a cirkuszi karaván átutazik egyik helyszínről a másikra, vagy éppen az utcákon plakátolnak, mert dokumentálni szeretnénk mindazt, ami a háttérben zajlik” – fejti ki a főmuzeológus.
A kékhajú csaj, aki mindennek örül
A beszélgetés végén Emese végigvezet a cirkusz épületén, amelynek minden szegletében izgalmas kiállítási tárgyakkal találkozhatunk: szemügyre vehetek például egy Pakucza József erőművész által meghajlított vasdarabot, Donnert Márta gálafejdíszét, Négyesi Katalin flitteres tánckosztümét, Veress Zsanett drótos cipőjét, különböző fesztiválokról származó plakátokat, a kalocsai ócskapiacról begyűjtött Ringling cirkuszi teásdobozokat vagy éppen a múzeum egyes leltári számmal ellátott műtárgyát, az 1897-ben létrejött Magyarországi Artista Egyesület restaurálásra váró egyesületi zászlóját – Emesét hallgatva pedig lassacskán megértem, hogy a vitrinek nem elsősorban tárgyakat, hanem történeteket őriznek.
Így jutunk el az aula talán legizgalmasabb látványosságához, a lépcső mellett ugyanis megelevenedik Simet László 2023-as produkciója, amikor is az artistaművész biztosíték nélkül kelt át a Duna felett, negyvenméteres magasságban. Az ő eredeti ruháját viselő bábu mintegy jelenésként tornyosul fölénk, kezében ugyanazzal az egyensúlyozórúddal, amelyet a művész cipelt magával a történelmi átkelés során. Mellette egy vitrinben pedig ott látható az az ütött-kopott cipő is, amely akkor a lábán volt. „Laci eleinte furcsállotta, miért akarjuk kiállítani azt az elnyűtt, kopott cipőt, és felajánlotta, hogy ad nekünk egy ugyanilyet, csak új állapotban. De mi nem engedtünk. Mégiscsak ez az a cipő, amit akkor viselt. Izgalmas, hogy mi miatt pironkodik egy artista, igaz? Ők jobban szeretnék, ha mindig a legcsillogóbb arcukat mutatnánk meg, de mi hajthatatlanok vagyunk. Minket az ugyanúgy érdekel, mi van a reflektorfény mögött” – nevet fel Emese, és elmeséli, hogy reményei szerint hamarosan az eddigi legkülönlegesebb tárggyal fog bővülni a gyűjtemény: „Laci tavaly balesetet szenvedett. Szerencsére már újra dolgozik, de még most is tíz csavar van a lábában…
A humor minálunk igen fontos. Szóval jeleztem is felé, hogy a múzeumnak szüksége volna egy csavarra a lábából.
Ha majd a sebész kiveszi őket, akkor szeretném az egyiket eltenni a gyűjteménybe. Ez lehetne a legkisebb műtárgy – és egyben a legnagyobb sztori! Laci rá is bólintott. Valahányszor meglát, már előre kiált: nem-nem, sajnos még nem szedték ki a csavarokat! De már egyébként is így vannak velem az artisták. Meglátnak, és rögtön azon gondolkodnak, mit ígértek nekem. Elterjedt köztük, hogy ha van valami felesleges holmijuk, csak meg kell keresni a kékhajú csajt, mert ő mindennek örül. Na, ez vagyok én.”
Bohócok, artisták, éljenzés
De mit ér a cirkuszlátogatás cirkusz nélkül? Már kifelé tartunk, amikor Emese hirtelen irányt vált, nézzünk be az előadásra, odabent ugyanis már javában zajlik a Splash! – vízicirkusz – Swing a víz fölött. A színpadon éppen két bohóc froclizza egymást, viaskodnak a nézőtérről kihívott lány kegyeiért. A helyükre aztán artisták érkeznek: megtermett férfiak méteres vascsöveket tartanak a vállukon, a rúd végén, valahol fenn a levegőben, lányok – egy kézzel kapaszkodva – pördülnek körbe-körbe szédítő sebességgel, hogy az ember nem is tudja eldönteni, érdemes-e egyáltalán megpróbálni fölfogni, hogyan lehetséges ilyen, a fizika törvényeivel és a józan ésszel látszólag ellentmondásban lévő mutatványokat végrehajtani, vagy szimplán csak hagyja, hogy a belül szunnyadó gyermeki énje rácsodálkozzon erre a törékeny, mágikus látványra.
Elhiszed, hogy néha csak azért bejövünk az irodából, és benézünk az előadásokra, hogy átéljük a hangulatot? Hogy egy kis energiát merítsünk az atmoszférából?
– fordul hozzám Emese. Visszapillantok, de a figyelmem ezúttal nem a színpadra, hanem a nézőtérre esik: látom a combjukat verdeső, éljenző, nevető fiatalokat, amint átszellemülten engedik, hogy az évszázadok tudását egybesűrítő előadóművészek kifejtsék hatásukat. És csak utána felelek: elhiszem.
A cikkre kattintva galéria nyílik meg.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: A MCMKA tudományos csapata a Csodálatos cirkuszvilág cím kiállításon Fekete Péter főigazgatóval (Fotó: Urbán Ádám)