Duda Éva (Fotó/Forrás: Daniel Dömölky)

- Hogyan találkoztatok és hogyan jött létre ez a közös est a Trafóban?

Duda Éva: Szabó Györgynek köszönhető, hogy mi most közösen lépünk a Trafó nézői elé, ő kezdett el velünk tárgyalni külön-külön. Röviddel utána pedig láthattuk is egymás előadását egy nyári fesztiválon, Istrián, San Vincenti-ben.

Guy Nader: Gyurival először Barcelonában találkoztunk jó két éve: ő koprodukciós partnereket keresett magyar kortárs tánc projektekhez egy találkozón, és mi is épp azért voltunk ott, mert társakat kerestünk a készülő produkciónkhoz. Ezt a rendezvényt, a Nemzetközi Művészeti Platform Találkozót azzal a céllal szervezték, hogy összehoztak olyan alkotókat, előadókat, szervezőket, akik addig nem ismerték egymást: kezdjenek együtt dolgozni valamin - minden produkciós kényszer nélkül-, majd mutassanak ebből a munkából tíz percnyit. A lényeg itt tehát a találkozás volt, a tapasztalataink megosztása másokkal. Itt szólított meg minket Gyuri, mert érdekelte a munkánk.

Maria Campos: Majd két évre rá egyszer csak jelentkezett, hogy szeretne minket Magyarországra hívni egy koprodukciós projektre.

- Láttatok Duda Éváék előtt magyar táncosokat, Magyarországon készült előadást valahol?

MC: Igen, 2012-ben például láttunk a barcelonai Dies de Danca utcafesztiválon egy nagyon jó csapatot: Anton Lachky Whirling koreográfiáját adták elő, köztük volt Varga Csaba, Csák Bea és Egyed Bea is.

GN: Én 2010-ben láttam először magyar alkotást, méghozzá Fehér Ferenc szólóját.

DÉ: Én pedig minden videót megnéztem tőletek, ami látható.

Guy Nader és Maria Campos (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)

- Szóval valódi „match-making” történt, mint házasságközvetítéskor. És ti megkaptátok, hogy itt kivel kell dolgoznotok, vagy választhattatok táncosokat?

GN: Ősszel eljöttem egy hétre a Movein Stúdióba, tartottam egy workshopot, és a társulat számára egy belső válogatást, amelyen kilencen vettek részt, köztük az az öt ember is, akivel most dolgozom. Érdekes, hogy megint öt táncos mellett döntöttem, az előző darabunkban is öten voltak, pedig ez egy elég nehéz összeállítás. 

DÉ: Igen, hét vagy kilenc táncossal már könnyebb dolgozni, sőt, a három ember is ideálisabb felállás. De most először én is pont öt táncossal dolgozom; közülük hárman mindkét darabban láthatóak.

Nader1

- Épp beléptem a Mesh próba végén, amikor Guy azt mondta a táncosoknak: sokkal kevesebbet, egyszerűbbet mozduljanak, mert ha mindenki valami nagyot akar, az öt ember mozgása esetén már túl sűrű lesz. Mindig mindenki a színen van?

MC: Nem. Mindig egy csoportképből indulunk, de aztán ez átalakul: kijön belőle egy négyes, vagy hármas formáció, és persze kettősök, valamint szóló is. Van a darabnak egy alapstruktúrája, ami aztán hetven százalékban megváltozik a munka során, mert a táncosok önmagukból alkotnak, és az ő energiáik, dinamikáik formálják a struktúrát.

- Azt is mondtad a táncosoknak, hogy ne akarásból jöjjön a mozdulat, hanem magától. „Csak semmi dráma, semmi mögöttes jelentés: a ti dolgotok a színtiszta mozdulat: majd abból nekünk, nézőnek létre fog jönni a jelentés” – hangzott el.

GN: Egyszerűnek lenni nagyon nehéz. Nagyon keskeny az a határmezsgye, ami elválasztja a táncost attól, hogy a mozgást ne akarja, hanem egyszerűen csak végezze. A drámának a nézőben kell megtörténnie.

Maria Campos (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)

- Itt nálunk, Közép-Kelet Európában a kulturális hagyomány olyan mélyen, évszázadokra visszamenően drámai és főleg verbális, hogy nagyon nehéz a puszta mozdulattal hatni. Nekünk, táncosoknak sem könnyű ezt az eszközt a maga tisztaságában használni, hiszen mi is itt szocializálódtunk.

GN: A drámának nem a táncszínpadon a helye. Ha ilyesmit akarok nézni, elmegyek a moziba, és ott beleélem magam egy film történetébe. Élőben azonban nyers, eleven dolgot akarok látni, érzékelni.

MC: Ezért dolgozunk annyit azon a fizikai állapoton, amelyben a táncosok létre tudják hozni ezt a minőséget. A partnermunka lényege, hogy ne „izomból” akarják egymást emelni, mozgatni, hanem egyszerűen legyenek ott a testükben, a központjuk legyen erős, a súlypont és az alátámasztás stimmeljen, és onnan már minden apró részlet finom és magától értetődő lehet.

GN: És ehhez bizony az anatómiát is érteni kell!

- Ahogyan ti dolgoztok, abból az következik, hogy minden mozgás tempója egyedi. Hogyan használjátok tehát a zenét?

GN: Az utóbbi időkben, mióta megengedhetjük magunknak, meghívjuk a zeneszerzőt a próbákra, tehát szinte együtt készítjük a hanganyagot. Nem szeretünk más célból már előzetesen elkészült művekre dolgozni, mert a zenét a mozgás kell, hogy meghatározza, és nem fordítva. Bár alárendeltségről nincs szó, tehát fogalmazzunk inkább így: párhuzamosan készül a kettő. Szeretem a munkát csöndben elkezdeni, és aztán, amikor már alakulnak a tempók, akkor készíttetek valamilyen anyagot a zeneszerzővel. Előfordul, hogy amit hoz, az elsőre nem tetszik, de aztán kiderül, hogy mégis működik, és van úgy, hogy kimondottan jó, ha ellenpontozzuk a zenét a mozgással.

BREATHE! (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)

- Most is itt van a zeneszerző?

GN: Mindeddig skype-on dolgoztunk. De most ígéretet kaptunk, hogy sikerül őt az utolsó hétre idehívni. Izgalmas ez így.

MC: Korábban én is belekezdtem így egy szólómba, skype-on, de nem működött. Végül muszáj volt elhívnom a zeneszerzőt.

- A mozgás és a hangok mellett hogyan alkalmazzátok a látvány, és főleg a világítás eszközeit? 

GN: A vizualitásban is a minimalitásra törekszünk. Nem akarunk a térhasználattal plusz információkat adni; az a fontos, hogy minden lényeges látszódjon. A koreográfiának kell beszélnie, ne a fény adja meg a dramaturgiát. A fényváltásokat ugyanúgy lassú, semleges tempóban hagyjuk, mint ahogyan az alkonyat sem egyetlen radikális fényváltás, hanem szép lassan megtörténik. Az egyszerű a legnehezebb. És rendkívül időigényes.

BREATHE! (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)

- Az itteni táncosok hogyan veszik ezt a kihívást? Egyáltalán: láttok valami közöset, jellemzőt a táncosainkban, ami esetleg eltér az általatok megszokottól?

GN: Nagyon szeretik a kihívást, a rizikót. Néha talán többet is akarnak, mint amennyi kell, pedig fizikálisan nagyon rendben vannak. Nagyon idegesítő lehet az, hogy naponta elölről újra kell ismerkedni a testtel, egymással, egy másféle testhasználattal, és érthető, ha néha frusztrálja őket, hogy úgy érzik, blokkolva vannak egy ilyen komplex feladattal. Miközben egy remek, pozitív feszültség van a teremben. Nagyszerűek a táncosok.

DÉ: Valóban szokatlan ez a munkamódszer nekik, főleg miután mi többnyire egyáltalán nem a formából indulunk ki. Ezúttal én is a megszokottól eltérő módon készülök a darabommal.

- Éva, te is alkalmazol improvizációt a darabodban?

DÉ: Olyannyira, hogy végülis arra épül. Én korábban nagyon pontos szerkesztéssel dolgoztam, talán mindössze öt százalék improvizációs lehetőséget hagytam az előadásaimban, nekem a precizitás és a kiszámíthatóság fontos. Most is így kezdtünk. Úgy dolgozom, mint egy rendező: felvázolom a helyzeteket, aztán ennek mentén összerakjuk a jeleneteket. Szépen haladtunk is vele, örültünk, hogy mennyi minden összeállt, majd két és fél hét után elérkeztünk egy új jelenethez, és kiderült, hogy ez „a” darab. Hogy ebből kell megcsinálni az egész előadást, és a többire semmi szükség, el kell dobni. Azt éreztük, hogy ezt az egy jelenetet kell kidolgozni, mert itt a lényeg. Ugyan még nem értünk a végére, de szépen alakulunk, szinte önmagát rajzolja a mű.

- Izgat a vége? Általában fontos tudnod, hogyan lesz vége a darabodnak?

DÉ: Most éppen nagyon izgat, mert jelenleg, amikor beszélgetünk, én minden időt átadtam a vendégeimnek, tehát nem tudom a sajátomat próbálni. De persze ennek előnye is van: így átgondolhatom, nyerek egy kis távlatot. Van bennem egy pozitív feszültség, mert persze többféle vége is lehet. De annak mindenképpen örülök, hogy képes voltam elvetni az eredeti ötleteimet valami másért; hagyva, hogy a pillanat felülírja a tervet.

- Ennyi izgalom, ennyi lelkes munka után mit hoz a jövő: mikor és hol látható majd ez az előadás a mostani két estén kívül?

DÉ: Először be kell mutatnunk, most ez a legfontosabb. De azért már van érdeklődés, és jó néhányan jönnek majd a bemutatóra (reményeink szerint külföldről is), akik kíváncsiak és potenciális „vevők”. Nekem, mint társulatvezetőnek nagyon fontos ez is, tehát hogy megtérüljön az a rengeteg befektetett munka és legyen forgalmazható az előadás.