Noha ő maga a 19-20. század fordulóján még viszonylag kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkezhetett a kellemesen illusztratív zene széleskörű piaci felhasználhatóságát és népszerűségét illetően, a polgári társadalom tiszteletre méltó részévé vált zeneélet csapdái, a szakszerű formalizmussá merevedő, hivatásos zseniképzés önellentmondása, a koncertek közönségének civilizált nemtörődömsége, unott jólneveltsége mélységes elkeseredéssel és aggodalommal töltötték el. Ahogyan a korszak komponistáinak jelentős része, ő is arra törekedett, hogy a zenei szerkezetet kiszabadítsa a zárt, tökéletesre csiszolt, mindenki számára egyértelmű formai-tartalmi egységben pompázó műalkotás esztétikai rangjának béklyóiból. Zeneszerzői életműve mellett nemcsak zeneírói-kritikusi munkásságának számos maróan gúnyos megjegyzése tanúskodik erről, hanem az a sajátságosan koboldszerű figura is, akit legélesebb társadalomkritikai megjegyzéseinek megfogalmazása érdekében alkotott.

Persze nem a zenei nyolcadértékről elnevezett Monsieur Croche az egyetlen, a nyári este levegőjéből materializálódó, fanyar karikatúrája az iskolázott vitaszellemmel felvértezett polgári értelmiségnek. A többé-kevésbé nyugtalanító megjelenésű szellemlények leghíresebbike nem Debussy fantáziájának kurta fejű, fonnyadt arcú és kiállhatatlan mosolyú teremtménye, akinek "arcvonásai egyébként részint Tom Lane zsokéra, részint pedig Thiers hajdani miniszterelnök úrra emlékeztettek", hanem Thomas Mann nevezetes sátánja, Sammael, a "méreg angyala", aki előbb „ordenáré hímringyó", majd "kritikus- vagy teoretikusfajta entellektüel" képében fejtette ki Adrian Leverkühn előtt a művészi alkotóerő pokolbéli vonatkozásainak részleteit a Doktor Faustus huszonötödik fejezetében. A két figura között sok a hasonlóság mind felbukkanásuk abszurditását, mind a művészet kilátásairól alkotott nézeteiket illetően. Ahogyan Monsieur Croche ki nem állhatta például a specialistákat, úgy tartotta ügyetlen kifogásnak az ördög a neoklasszicizmust és a folklorizmust, és egyikük sem volt túlságosan hízelgő véleménnyel az organikusan felépített műalkotásról, amely önnön szerkezetével biztosítja saját metafizikai rangját. Amint a pokol küldötte lehengerlő bőbeszédűséggel kifejtette, a formai rétegzettsége által meghatározott mű puszta szabálykövetéssé üresedett, és nem képes többé az egyetemes rend megjelenítésére: "Négy évszázadon át minden muzsika beérte azzal, hogy ezt az egységet töretlennek mutassa, tetszelgett benne, hogy a konvenciót, az egyetemes törvényt, melynek alá van vetve, készakarva összecserélje saját legbensőbb törekvéseivel. Ennek vége, édes barátom. [...] A kritika elsöpri a polgári műalkotás látszatjellegét, melybe a zene is beletartozik, noha nem csinál képet. Igen, előnye más művészetekkel szemben, hogy nem alkot képet, de azáltal, hogy sajátos problémáit fáradhatatlanul kibékítette a konvenciók uralmával, mégiscsak tőle telhetően kivette részét a felséges svindliből. A kifejezés alárendelése a békítő, egyetemes közhelynek: ez a zenei látszat legbelső princípiuma. Ennek befellegzett. Az igény, hogy az egyetemest az egyediben harmonikusan bennefoglaltatva lássuk, ez az igény magamagát hazudtolja meg." A folyékonyan érvelő sátán pedig nem kevesebbet kínált, mint a probléma megoldását, a hanyatló kulturális korszakból való kitörés lehetőségét: inspirációt, "az ősit, a legkorábbit, az archaikusat, amit már nagyon rég nem kóstolt senki."

Ami azt illeti, Monsieur Croche a maga kevésbé kénkőszagú módján voltaképpen nagyon hasonlóan beszélt néhány évtizeddel korábban, amikor a túlterhelt zenei szerkezet mindenható bonyolultsága ellen kelt ki: "Tulajdonképpen mire jó az Önök szinte érthetetlen zeneművészete? Nem gondolja-e, hogy ki kellene rekeszteni belőle azt a sok henye bonyolultságot, amely szemlátomást a páncélszekrények biztonsági szerkezetére emlékeztet? Maga egy helyben topog, mert nem ismer egyebet, mint egyfajta zeneművészetet, és ezzel a szűk látókörrel csupán barbár és önkényes ízű törvényeknek hódol." Igaz, az ő megoldása kissé másképp hangzott, a természetes egyszerűség arisztokratikus, funkcionális társadalmi szerepektől idegen szépsége azonban, amit hirdetett, a szubjektív benyomások és a szimbólumok képzettársításainak értelmezési lehetőségein keresztül lényegében ugyanúgy a jelentését vesztett, ernyedt kötelességteljesítéssé fakult kánont igyekezett megfosztani a hatalmától.

Elég akár csak egy futó pillantást vetni Monsieur Croche határozottan artikulált esztétikai nézeteire és Debussy bennük körvonalazódó kétségeire az akadémikus szokásrend értékével kapcsolatban, hogy az ember nagyon is jellegzetes eseménynek, művészi állásfoglalásnak kezdje látni Debussy első jelentős bemutatóját, amely a római "száműzetés" éveit követte, és amelyen éppen az Egy faun délutánjához komponált zenekari prélude hangzott el 1894-ben. A költemény Mallarmé életművének egyik hangsúlyos darabja. Több mint tíz éven át foglalkoztatta a költőt, aki ez idő alatt nem győzött panaszkodni eklogájára, mondván, hogy „igen magas és szép az eszméje", de "borzasztó nehéz megverselni". A vers dúsan erotikus képei ugyanis a "felséges svindli" hatályon kívül helyezésével, az alkotás, ihlet és adekvát művészi forma összetett, nehezen megragadható, sokszor elillanó viszonyával foglalkoznak, a faun feszülten tehetetlen, lomhán fülledt álmodozásával azon a bizonyos forró délutánon, amelyen "szél egyéb / nincs sípomén kívül, mely szét se hinti még / száraz hang-permetét, és máris semmivé lesz, / csak a redőtlen ég alján egy légi, fényes, / látatlan-látható kis füst, az ihleté, / amint lobbanva száll vissza az ég felé."

2009. november 22., 23. 19:00
Fesztivál Színház
Angyalok üzenete / Egy faun délutánja (bemutató) / Seherezádé - a Magyar Fesztivál Balett előadása
(12 éven felülieknek)

Angyalok üzenete

Zene: J. S. Bach
Jelmez: Pilinyi Márta
Km.: Loósz Krisztina, Nyári Gábor, Szőke Renáta, Issovits István, Kiss Krisztián, Boldizsár Marlene, Csernyi Mariann, Csizmadia Katalin, Krenyác Éva, Márton Zita, Stetina Szonja, Házi Tamás, Hegedűs Imre

Egy faun délutánja

Zene: Claude Debussy
Km.: Érdi Tamás (zongora), Issovits István / Nyári Gábor (A karmester), Csizmadia Katalin / Márton Zita (A fuvolás), Stetina Szonja / Csernyi Mariann (A hegedűs), Szőke Renáta / Boldizsár Marlene (A hárfás)
Díszlet, jelmez: Berzsenyi Krisztina

Seherezádé

Zene: Nyikolaj Rimszkij-Korszakov
Díszlet: Székely László
Jelmez: Pilinyi Márta
Km.: Stetina Szonja / Szőke Renáta (Seherezádé), Issovits István (Vezír), Nyári Gábor (Arany rabszolga)

Koreográfiák: Markó Iván, a Magyar Fesztivál Balett művészeti vezetője