Soha nem láttam még annyi fekete-fehér csíkosba öltözött nézőt, mint ezen az estén. Könnyed francia bohémségre számítottunk, valami olyan élményre, amitől megerősödik a francia kultúra iránti nosztalgikus vonzalmunk és amitől hirtelen a Montmarte-on érezhetjük magunkat. Másokon akartunk nevetni, de Gergye Krisztián azt mondta:

ezek a groteszk alakok, akik Lautrec vásznáról másztak le, ti vagytok. Magunkon pedig már közel sem olyan mulatságos nevetni, mint másokon.

Barabás Anita és Philipp György (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)

Gergye -akiről tudható, hogy kezdetben képzőművésznek készült- elővette a Lautrec-műveket, és történeteket szőtt köréjük, folytatta a festményeken ábrázolt alakok mozdulatait. Ami azonban egy festményen jól néz ki, az 3d-s hús-vér valóságban már félelmetesnek hathat. Itt is ez történt. Miután az előjátékban a harisnyakötőjében rendkívül csábos Barabás Anita és a Lautrec-képről ismerős Henry Samary-ra hajazó bohóc, Philipp György torz melódia kíséretében elbábozták Lautrec történetét a proszcéniumon, majd feltárult a vasfüggöny mögött a színpad óriásinak ható tere, elszorult a gyomrom: a Moulin Rouge csillogása helyett egy misztikusan szürreális tér tárult föl. Innentől pedig hiábavaló is bármiféle egyenes vonalú cselekményrekonstrukcióba kezdeni, az egész olyan volt, mint egy asszociatív, sötét tónusú álom.

Kapcsolódó

A könyörtelen szépségről

Gergye Krisztián egész munkásságát az igazság keresésének vágya jellemzi. Ennek érdekében ugyanúgy leleplezi a világ visszásságait, gyengeségeit, mint ahogy nem fél ő maga sem kitárulkozni a színpadon. Új darabjában, a Müpában szeptember 23-án debütáló Lautrec táncolni fog című koreográfiában a századforduló kérdései kerülnek előtérbe.

Barabás Anita, Mahji Torres és Kolonits Klára (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)

Ebben az álomban a Lautrec-képek alakjai életre keltek: az igazi műértőnek folyamatos „aha élménye lehetett”, hiszen a festő életművének jelentős alkotásai jöttek itt mozgásba. Én csak találgatni tudok, de az erős képek sorozatában felismerni véltem a festő barátját, Van Goghot (Philipp György), aki levágott fülét  parányiságában is gonosz, kacagó prostituáltnak adta (Lőrinc Katalin). Feltűnt az ünnepelt énekesnő, Yvette Guilbert (Kolonits Klára) egy kék parókában és egy végtelen hosszú kék uszályban. Volt itt félbevágott táncosnő, akinek alsó és felső teste önálló életet élt, de felismerhető volt Mahji Torres személyében Jane Avril, megelevenedett Lautrec Harisnyát húzó nője is (Barabás Anita), valamint Lautrec egyik legjobb barátja, híres plakátjának főszereplője is, a költő és sanzonénekes Aristide Bruant is, aki rajzfilmesen eltúlzott alakként vonult be (Philipp György). Lautrec egyik kedvenc témája, a bohócnő, mademoiselle Cha-U-Kao sem maradt ki (Kolonits Klára), Oscar Wilde pedig maga volt a „szerepbe merevedett figura” egy az egyben levehető kosztümjében. És még folytathatnánk a sort. 

Kolonits Klára és Philipp György (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)

Gergye nem fukarkodott a festékkel: olyan élénk színeket használt, amik már-már félelmetes kontrasztban álltak a sötét háttérrel. Így aztán hiába volt mindez színes, nem lettünk tőle vidámak. A varieté és cirkusz nevettetőire ráfagyott a mosoly.

Gergye Krisztiánnak volt miből merítenie Lautrec képeit nézegetve, hiszen ő a maga idejében épp a mozgás éles szemű ábrázolásával hozott újdonságot a festészetbe. Ennek ellenére -vagy talán épp ezért-

pont az hiányzott a színházi élményből, amit előző darabjában, a Kokoscha babájában megkaptunk: a szigorú értelemben vett tánc.

Az összefüggő koreográfiai ívek. Helyette kaptunk azonban egy valóban összművészeti élményt. Ehhez pedig Gergye Krisztián a legjobb érzékkel választotta ki az előadókat. Ha valaki elsőre nem ismerte fel az erős sminkek és karakteres kosztümök mögött Kolonits Klárát, Philipp Györgyöt, Lőrinc Katalint, Tárnok Maricát, Barabás Anitát, vagy a francia vendégművészt, Mahji Torrest, akkor nagy „gondban” lehetett, hogy beazonosítsa, pontosan ki melyik műfaj felől érkezett, ugyanis annyira pontos és sokrétű alakításokat hozott mindenki ebben a nagyon is bonyolult eszközkészlettel machináló előadásban. 

Gergye Krisztián és Tárnok Marica (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)

A végjátékban izgalmas megoldással élt Gergye: a bohócok, táncosok, prostituáltak, varietészínészek színes, három dimenziós világa az árnyak két dimenziójába fordult át. A Lautrec-plakátok sziluettjei feketébe átöltözött szereplőkből rajzolódtak ki, akik előrevonulva a proszcéniumhoz, alulról érkező megvilágításban mosták le magukról a vastag festékréteget, Gergye pedig ironikus gesztussal (ezt nektek, táncelőadás!) megtáncoltatta a parányi Lautrec-bábot:

danse macabre, avagy a Halál szemében mindenki egyenlő, a 150 centis festő, a 100 kilós bohócnő, a több száz aktust megélt prostituált és a nagy hírű író is.

Kolonits Klára, Mahji Torres, Tárnok Marica, Lőrinc Katalin és Gergye Krisztián (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)

Így láthatta az amúgy is abszurd világot Lautrec a maga 150 centijével némi alkoholmámorban? Valószínűleg. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: hol találunk párhuzamot az itt látott világ és a saját valóságunk között? Erre maguk a szereplők adták meg a választ, akik a végpózban ott álltak "lemeztelenedve", és kilépve a szerepből a Gogol-i gondolatot közölték tekintetükkel: "Mit nevettek? Magatokon nevettek!". Pedig ekkorra már sírunk.