Számít az a kortárs táncban, hogy valaki Magyarországon vagy Finnországban született?
Persze, mivel a tánc nagyon személyes műfaj, amire a saját élmények mellett a kulturális különbségek is erősen hatnak. Az én esetem azért különösen érdekes, mert nagyon fiatalon jöttem Magyarországra, és itt tudtam meg, mit jelent a függetlenség. Itt indultam el a saját utamon: a Magyar Táncművészeti Főiskolán tanultam, aztán elkezdtem szabadúszóként, majd Duda Évánál dolgozni.
Itt kezdtem el gondolkodni a táncról mint szakmáról, és mondhatjuk, hogy bizonyos értelemben Magyarországon lettem felnőtt.
Ugyanakkor szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam külföldön is: a négy, Brüsszelben töltött év új impulzusokat adott.
A táncost érdekli, hogy ki ül a nézőtéren? Úgy értem: neked mindegy, hogy Budapesten vagy Brüsszelben táncolsz épp?
Tulajdonképpen igen, de ez persze a produkciótól is függ. A dunaParton is szerepel a Hodworks Délibáb című előadása, ami komoly kultúrpolitikai kérdéseket feszeget, és ez nyilván teljesen másképp hat Magyarországon, mint amikor külföldön táncoljuk. Nyáron Spanyolországban is működött, szerették, átjött az üzenet, de mindig lesz olyan rétege, amit a magyar közönség jobban ért. A saját produkciómnál, a Simkó Beatrixszal közösen készített Long Time No See! esetében, ami a magyar és finn rokonságot tematizálja, hasonló a helyzet. Sok nyelvi poén van benne, amit a magyar nézők jobban értenek, de Finnországban is könnyen kapcsolódtak hozzá. Az előadás működik külföldi közönség előtt is, de a nézők mégis valami mást kapnak. Az meg egy harmadik kategória, amikor az anyám ül a nézőtéren... (nevet)
Long Time No See! (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
A Long Time No See! külföldi fogadtatásában voltak eltérések?
Brüsszelben két alkalommal is játszottuk, de felléptünk vele az avignoni fesztiválon, az Aerowaves fesztiválján Párizsban, Ljubljanában és Olaszországban, és megyünk vele Németországba. Ezek nagyon eltérő kulturális közegek, és észrevettük, hogy a frankofón környezetben erősebben rezonáltak az előadás fizikalitására. Brüsszelben és Avignonban sokat beszéltek a testek színpadi erejéről, a mozgás eleganciájáról. Szlovéniában vagy Olaszországban rengeteget nevettek a nézők, például ott, amikor egy szaunában a két lány iszogat és a saját nyelvén beszél. Ez rengeteg sztereotípiát játékba hoz a finnekről és a magyarokról is, és magán a szituáción nevet a közönség.
Magyarországon az előadás nyelvi rétege erősebb, és az mindig nagyon hat, amikor kiderül, hogy én is tudok magyarul.
Az idei dunaPart „rekordere” vagy: három nap alatt négy különböző produkcióban lépsz fel. Hogyan készülsz erre a kivételes terhelésre?
Nagyon nagy megtiszteltetés a meghívás, különösen úgy, hogy a négy darab közül három saját munkám, miközben persze a Hodworks-ben is alkotótársként vagyok jelen. Óriási dolog, hogy finnként jelen lehetek ezen a fontos magyar fesztiválon; igaz, ma már kicsit magyarként is tekintek magamra, hiszen itt tettem le a legtöbbet az asztalra. Ami a kérdést illeti, szinte még fel se fogtam, mit jelent majd alig négy óra különbséggel a Délibábban és a DOPE ’I just wish to help you’-jában fellépni... Muszáj lesz valamivel felturbózni magamat, hogy agyban és testben is ott legyek. Amúgy izgatottan várom, mert szeretem a kihívásokat.
Hodworks: Délibáb
A független táncban gyakori az átjárás: ugyanazok a táncosok rendre feltűnnek különböző koreográfusoknál.
Én inkább azt mondanám, hogy van egy bizonyos réteg, amelyik ingázik, sok helyen dolgozik, és mellettük vannak társulatok is, fix tagokkal, akik általában ugyanazzal az alkotóval működnek együtt. A pályám eleje óta kíváncsian figyelem mások munkáját, sokat jártam workshopokra, dolgoztam új emberekkel. Az, hogy most sokfelé megyek, annak is köszönhető, hogy visszajöttem Brüsszelből, és elérhető vagyok. Ma főleg a saját munkákra koncentrálok: a Horváth Nórával közösen létrehozott Collective Dope-ra, vagy a Simkó Beatrixszal közös előadásra.
Egyedül Hód Adriennt kerestem meg azzal, hogy érdekel, amit csinál, szívesen dolgoznék vele, és remekül működött.
Amúgy lehet, hogy magyarországi sajátosság, hogy ennyi mindent be akarunk vállalni: bennem is ott a félelem, hogy mi lesz, ha nem lesz munkám... Néhány éve még másképp gondolkodtam erről, de ma már nem vállalok el mindent, csak azt, ami igazán érdekel.
Menjünk végig a négy dunaPartos előadásodon: melyik milyen jellegű munka?
A brémai színházban Mészáros Máté koreografálásában együtt dolgoztunk Horváth Nórával. Volt egy rövid duettünk, de éreztük, hogy ebben több lehet, így fogtuk az ötletet és megnövesztettük, ebből született a DOPE ’I just wish to help you’-ja. A fő érdekessége, hogy a tánc és a színház közötti határvidéken mozog:
az a jelenlét érdekelt, amikor a néző felteszi a kérdést, hogy a brutális fizikalitás, amit a színpadon lát, valóság-e, holott ez csak technika, ami illúziót hoz létre.
A Simkó Beatrixszal létrehozott Long time no see! a szívünk csücske, a mi kis „testvérdarabunk”, ami hosszú, másfél éves kutatás eredménye. A 2017-es dunaParton egy rövid részletet mutattunk belőle a Műhely Alapítvány termében, és ennek köszönhetően jöhetett létre a teljes előadás, majd a Trafó Source nevű uniós pályázatának köszönhetően jutottunk el Brüsszelbe és Avignonba is. A Hodworks Délibábja attól izgalmas, hogy mindannyiunknak nagyon másról szól ez a darab. Számomra ez egy igazi trip, kis őrültekháza, mintha az éjszakai 4-6-oson vagy a Blahán lennénk. És miközben sokat nevet a közönség, a Délibáb nagyon komolyan beszél arról, hogy milyen a kortárs tánc belső világa, hogy hogyan tekintünk magunkra előadóként, hogy mit gondolunk a nézőkről, meg hogy ők mit gondolnak rólunk, és mi az, amit nem szeretnek a kortárs táncban.
Mindazt, amiről poénkodni szoktunk, most színpadra vittük.
Collective Dope: I just wish to feel you (Fotó/Forrás: DunaPart)
A negyedik darab a BEAT ’I just wish to feel you’-ja, aminek október 4-én lesz a bemutatója a Trafóban, majd a leuveni STUK-ben táncoljuk. Ez a Horváth Nórával közös munka folytatása, de ezúttal mindketten külön duetteken dolgozunk. Én egy belga b-boy-jal, egy breaktáncos fiúval, Jonas Garrido Verwerfttel lépek fel benne. A fizikalitás vonalán haladtam tovább, itt halott test partneringgel foglalkozunk, amit többek között párkapcsolati helyzetekre tükrözünk. Iszonyú izgalmas, hogy olyan emberrel működhetek együtt, aki az urban dance, a break és a house világából jön. Az eredmény nem fúzió, hanem valami új: mindketten ugyanarról beszélünk, de teljesen más nyelven.
(A fejléckép Dömölky Dániel munkája)
hírlevél
