A kortárs alkotásoknál gyakori, hogy a felnőtt néző mindenáron meg akarja érteni a darabot. És ha ez elsőre nehézségbe ütközik, bizony nem bánná, ha a verbalitás a segítségére sietne, ami ugye egy táncprodukció esetében nem valószínű. De vajon a kicsikhez, a gyerekekhez, akik egyes életszakaszukban jellemzően nem a verbalitásra építik a kommunikációjukat, könnyebben eljut-e egy-egy mondanivaló, vagy bármilyen megfejtésre váró képi világ a kortárs alkotások esetében?
Úgy tapasztalom, hogy sokkal gyorsabban és hamarabb eljut hozzájuk, mert a világukban nincsenek ezt gátló vagy nehezítő tényezők. Nem léteznek olyan szabályrendszerek, amelyek a befogadást nehezítenék, ezért sokkal szélesebb skálán tud mozogni a megértésük. Szavak nélkül is pontosan követik, hogy a cselekmény milyen irányba halad. Nagyon sok olyan mese van, amelyben nem beszélnek, hanem a történet csak a képi világban jelenik meg.
Jelenet a Mókás Mikulásból (Fotó/Forrás: Kaszner Viktória)
Ha összehasonlítjuk az alkotás folyamatát, akkor milyen feltételek, korlátok vagy adottságok között kell dolgoznia, ha felnőttek, vagy ha gyermekek számára készít darabot?
Nagyon fontos, hogy a zenének milyen a szerkezete. A gyerekeknél lényeges, hogy a dallam mellett a hangszerek nyugalmat árasszanak. Egy nagyzenekaros, teljes pompájában megszólaló muzsika nem biztos, hogy találkozik a lelkükkel. A zenére tehát nagyon kell figyelni, a koreográfia lehet összetettebb, amellyel megismertethetjük velük a tánc szépségét. De nem érdemes „trendi” mozgásnyelvet alkalmazni. Azt vettem észre, hogy
nagyon kedvelik a látványos, már-már cirkuszi akrobatikus elemeket, ezek a pillanatok hozzák meg számukra a rácsodálkozás élményét.
Mennyire kell a koreográfia szerkezetében arra figyelni, hogy az egyes korosztályok meddig tudnak koncentrálni, figyelembe veszi-e a darab ritmikája ezt?
Úgy látom, hogy egy óvodáskorú gyerek vagy kisiskolás nagyjából 40 percnyi előadást tud befogadni, ezen túl egy kicsit elfáradnak. Ami pedig a ritmikát illeti, természetesen jó, ha váltakoznak a ritmusok, ha egy gyorsabb tétel után egy lassabb következik, de a felnőttek is ösztönszerűen megkívánnak az adagio tétel után egy allegrót.
Beépíti-e eleve a darabba a reakcióikat, az interaktivitásukat, a váratlan helyzeteket, beszaladásokat, hanghatásokat? Ez egy nagyon pezsgő nézőtér ilyenkor.
Az interaktivitás mindenképpen része a daraboknak, azt szeretem, ha a gyermek ezt meg is teheti.
Óva intem az összes óvónőt és tanárnőt, hogy csitítsa a gyermekeket ezeken az előadásokon, hiszen a látvány által kiváltott felfokozott állapotot le kell reagálniuk, ki kell magukból engedni, és ezek a reakciók nem zavarják az előadást, sőt annak részei.
Nagyon fontos, hogy számukra a darab végig egy interakció. Az előadók által kezdeményezett párbeszéd nyilván egy másik helyzet, amikor megszólítják a gyerekeket, és velük együtt végeznek el egy-egy feladatot. Azt gondolom, hogy úgy szép és jó, ha mind a két dolog jelen van. A gyerek később majd megtanulja, hogy a színházban nem beszélget, hanem csendben van, de hogy ebben az életkorban reagáljon a színpadon látottakra, azt nem kell visszatartani, nyugodtan lehet.
Jelenet a Mókás Mikulásból (Fotó/Forrás: Kaszner Viktória)
Nagyon fontos szerepe van az előadások utáni időnek, annak a negyedórának, amikor a gyerekek utánozzák a látottakat, a maguk módján eltáncolják a figurákat. Erre hagynak időt?
Mindenképpen, sőt azt is megengedem, hogy az előadást követően feljöjjenek a színpadra, a játéktérbe, megtapogassák a kellékeket vagy a díszletet. Ezek is élményszinten segítik a látottak feldolgozását. Találkoznak személyesen az előadókkal, akár közösen is van egy kis játék. Az érzékszervek minden szintjén jelen kell lenni.
A következő gyermekeknek szóló előadása a Mókás Mikulás, amely december 5-6-án szerepel az idén 20 éves Nemzeti Táncszínház programjában. A Mikulás figurájáról lehántja azt a jóleső pátoszt és emblematikus karakterjegyeket, amellyel felruházták. A darabjában ő egy fontos küldetéssel bíró utazó, akinek a szánja defektet kap, és itt kezdődnek a kalandok. Ez is egyfajta modernizáció, ahogy az egy kortárs alkotótól el is várható.
Azt gondolom, hogy mai világunkban a gyermekek sokkal nyitottabbak az őszinte, szeretetteljes és velük együtt élő karakterekre, eseményekre. Ezért találtuk ki a dramaturgommal együtt ezt a történetet. Nagyon sok mikulásmesét olvastam, és úgy döntöttünk, hogy megalkotjuk a sajátunkat.
Kalmár Attila Mikulás-figurája egy kicsit ügyefogyott, olyan, mint a híres angol komikus karakter, Mr. Bean.
Útközben összetörik a szánja és egyedül marad a sarkkörön. Mialatt manói (Hajszán Kitty és Rácz Réka) segítségért mennek, találkozik a hóvilág jellegzetes figuráival, a pingvinnel, a jegesmedvével, a hóemberrel és a jégtündérrel. A darab tartalma, üzenete a szeretetre, a segítőkészségre hívja fel a figyelmet. Korábban említettem a jó ritmusú, harmonikus zene fontosságát, ebben a műben mi Csajkovszkij balettzenéire építünk, és figyelünk arra, amit már saját kisgyerekeimnél is leteszteltem: a míves, kimunkált szólók unalmasak tudnak lenni. Néha egy korrekt koreográfiánál jobban örülnek egy cigánykeréknek. A darabot eddig csak online mutattuk be, igazi közönség elé most kerül először, és kíváncsian várom a gyerekek reakcióit.
Jelenet a Mókás Mikulásból (Fotó/Forrás: Kaszner Viktória)
Fejléckép: jelenet a Mókás Mikulásból (fotó: Kaszner Viktória)
hírlevél
