Mi inspirálta, hogy egy vidéki magyar városban alapítson balett-társulatot? Mi vezet egy ilyen elhatározáshoz, és milyen feltételek szükségesek a megvalósításhoz?
Több mint negyven év táncszakmai és vezetői tapasztalattal a hátam mögött már tudom, milyen erővel bír egy művészeti közösség megteremtése. Pályám során több társulatot vezettem Magyarországon és külföldön is, és mindig megvolt bennem az igény, hogy szerepet vállaljak egy önálló intézményként működő társulat létrehozásában – ez talán életem főműve. Azonban egy ilyen lépéshez mit sem ér az egyéni elhatározás: szükséges hozzá egy olyan város, amely értékeli és befogadja a művészetet, és valódi szándékot mutat rá, hogy egy balett-társulattal bővítse a kulturális palettáját. Az előremutató gondolkodás azonban önmagában még nem elegendő a városvezetés részéről: komoly anyagi háttér is szükséges egy ilyen intézmény hosszú távú fenntartásához. Magyarországon csak néhány ilyen város létezik, és ahol megvan ez a potenciál, ott már működik balett-társulat.
Régi kereskedői aranyszabály, hogy nem nyitunk cipőboltot olyan utcában, ahol már van. Székesfehérvárnak ez idáig nem volt balett-társulata, ezért is ideális partner
– le a kalappal a városvezetés előtt! Ez közös siker, közös történelmi lépés mindannyiunk számára.
Maradva a cipőboltos hasonlatnál: ha egy cipőboltot szeretnék nyitni, akkor keresek egy beszállítót, készítek egy webshopot vagy kibérlek egy üzletet, felveszek pár alkalmazottat, és némi adminisztráció után indulhat is a biznisz. Egy balett-társulat alapításánál mi szükségeltetik a kezdéshez?
Egy cipőbolt nyitásához is kell vízió, de míg ott elég a dizájn részleteit vagy a fal színét megálmodni, itt határozott művészi koncepcióra van szükség. Nem néhány alkalmazott felvételéről van szó, hanem egy teljes társulat építéséről. Bár az üzleti terv mindkét esetben fontos, nekünk nem egy webshopot kell üzemeltetni, hanem olyan intézményt létrehozni, amely hosszú távú értéket teremt. A legnagyobb különbség azonban az, hogy míg egy cipőbolt színtiszta biznisz, egy balett-társulatot más cél hajt: a kultúra nem válhat pusztán üzletté. Lehetnek üzleti vonatkozásai, de a célja nemesebb – a művészet a közösséghez és az emberi lélekhez szól, inspirációt ad, és olyan értékeket teremt, amelyek túlmutatnak az anyagi világon.
Milyen művészi koncepció mentén építették fel a társulat repertoárját, és miért éppen balettszínházként határozták meg az irányvonalat?
A repertoárunk két fő pillérre épül, amelyek karakteresen eltérő stílusjegyeket képviselnek. Az egyik pillér a cselekményes balettek világa – a táncnovellák és táncregények –, amelyek librettó alapján történetet mesélnek el. A másik pillért pedig a cselekmény nélküli, egyfelvonásos balettek, az úgynevezett táncversek alkotják, amelyek inkább érzelmeket és hangulatokat közvetítenek, konkrét történet nélkül.
A legfontosabb számomra, hogy a darabok között megőrizzük a sokszínűséget, de a különböző stílusok, tematikák és formanyelvek mégis egy irányba mutatva jelenjenek meg.
Balett Színházként határoztuk meg magunkat, mert nemcsak a tánc nyelvén akarunk megszólalni, hanem a színház eszközeivel is szeretnénk elmélyíteni az élményt. Sőt, azt gondolom, a nevünkben a színház szó a hangsúlyosabb.
Hogyan illeszkedik az új bemutatójuk ebbe a koncepcióba? A három egyfelvonásos darab – a Tűzmadár, a Pillangók és a Prometheus – között mi a közös vonás, amely összekapcsolja őket?
Ez az este egy úgynevezett „triple bild”, ami egy klasszikus szerkesztési forma a kortárs táncszínház világában: három egyfelvonásos balett kerül színre, mindegyik önálló műként, egymástól eltérő világot képviselve. Olyan ez, mint egy háromfogásos vacsora, ahol mindegyik fogás különbözik a másiktól, mégis egységes élményt nyújtanak. Az egyes darabokat önálló értékkel és egyedi világgal bíró, úgynevezett „piccolo mondóként”, azaz kis világokként foghatjuk fel. Mindegyik saját, egyedi zenei és érzelmi világot teremt: a Sztravinszkij zenéjére alkotott Tűzmadár, a Beethoven balettzenéjére koreografált Prometheus és a Pillangók mind különböző hangulatokat és látásmódokat tükröznek, mégis egymást kiegészítve szólnak a közönséghez. Ezeket a darabokat nem egy vezérmotívum köti össze, hanem egyfajta színházi alkímia.
Amikor három különböző darabot mutatnak be egy estén, mi alapján döntik el, melyik darab lesz az előadás címe? Miért a Tűzmadár került az élre?
Amikor három egyfelvonásos balettből álló estet szerkesztünk, a címadás is egyfajta alkímia. Olyan címet választunk, amely az egész est hangulatát sűríti, és ez gyakran inkább érzelmi döntés, ahogyan Ady sem tudná pontosan megmagyarázni, miért írta le a „sírni, sírni, sírni” szavakat egymás után a Sírni, sírni, sírni című versében. Azért döntöttünk a Tűzmadár cím mellett, mert ez egy történelmi jelentőségű balett, amely erős üzenetet hordoz. Ez volt Sztravinszkij legelső balettzenéje, amelyet Mihail Fokin koreográfiájával mutatott be a világhírű Orosz Balett Társulat, Szergej Gyagilev vezetésével, 1910-ben. Azóta sokakat megihletett, és számos feldolgozás született belőle, köztük Maurice Béjart híres előadása, amely Magyarországra is eljutott.
A Tűzmadár jelenleg egyetlen magyar társulat repertoárjában sem található meg. Bízom benne, hogy akik otthon vannak a balett világában, azoknak ez a cím üzen!
Milyen értelmezésben jelenik meg a Tűzmadár a saját rendezésében? Hogyan épült fel a darab cselekménye és karakterei? Mi az előadás üzenete?
A rendezésem és koreográfiám a jó és a rossz örök párharcát jeleníti meg, ahol a Tűzmadár karaktere az intuíciót és a halhatatlan lelket szimbolizálja. Számomra a Tűzmadár egy különleges metafora, amelyben a lélek tisztasága és a belső sugallatok vezetik a főszereplőket. Mindamellett, nagy hangsúlyt fordítottam a zenében rejlő muzikalitás táncban történő kifejezésére, tulajdonképpen a zene láthatóvá tételére. A mi verziónk teljesen eltér az eredeti librettótól; szürrealisztikus, egyfajta orwelli világot jelenít meg. Az előadás zenei és képi világa erőteljes, amely inspiráló, és közben komoly kihívást is jelent a művészeknek.
Amikor egy gondolat vagy vízió megszületik a koreográfus fejében, mi az, ami először formát ölt? A zene inspirálja a mozdulatokat, vagy a mozdulatok hívják elő a zenét? Esetleg az egész képi világ – a jelmezek, a tér és a hangulat – egyszerre jelenik meg?
Az alkotói folyamat valójában sokkal összetettebb, mint a koreográfia megalkotása. Egy személyben vagyok író, aki megalkotja a librettót; dramaturg, aki kidolgozza az előadás ívét; rendező, és emellett mozgástervező, azaz koreográfus. Ami az inspirációt illeti, az teljesen kiszámíthatatlan forrásból fakad. Van, hogy egy zenemű nyit meg bennem kapukat, és rögtön mozdulatokat, jeleneteket látok.
De előfordul olyan is, hogy egy hétköznapi pillanat inspirál, akár egy apró gesztus, mozdulat: egy járókelő az utcán, vagy egy nő, aki tavaszi napfényben az arcát a nap felé fordítja.
Néha egy regény vagy történet indít el bennem valamit, és ahhoz keresek zenét – máskor éppen fordítva, a zene inspirál egy új történetre.
Jelentős nemzetközi tapasztalattal a háta mögött mit lát a legnagyobb különbségnek a hazai és a külföldi kulturális élet között?
Amerikában, ahol volt szerencsém egy kiváló társulattal dolgozni, teljesen más támogatási rendszer működik – a kultúra motorja a mecenatúra. Ott nincs kulturális minisztérium, viszont elvárás, hogy a tehetős emberek a vagyonuk egy részét kulturális célokra fordítsák. Emlékszem, egy alkalommal egy helyi milliárdos mecénással utaztam, aki büszkén mutatta: nézd, ez a balettszínházam, ez a könyvtáram, az meg ott a hangversenytermem. Megkérdeztem tőle, miért ennyire fontos számára a kultúra támogatása. Azt válaszolta, hogy egyrészt valóban szereti a művészetet, de bizonyos körökben és páholyokban persona non grata lenne, ha kiderülne, hogy nem támogatja azt. Az ottani gondolkodásmód mélyen beépült a társadalomba, és a támogatói kultúra rengeteg lehetőséget biztosít a művészeti intézmények számára. Inspiráló lenne, ha nálunk is egyre többen éreznék magukénak ezt az értékrendet.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Egerházi Attila (forrás: Székesfehérvári Balett Színház)
hírlevél
