A KULT50 bemutatja: Horváth Csaba

A 2017 júniusában megjelent KULT50 kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése:

Horváth Csaba (Fotó/Forrás: Dusa Gábor)

A székesfehérvári Vörösmarty Színház tánctagozatának és a Forte Társulatnak a vezetője, a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi koreográfus-rendező szakosainak osztályfőnöke, Horváth Csaba néptáncosként indult harminc éve, aztán a kortárs tánc, sőt drámai szövegek felé fordult. A tiszta tánc komplex színházi világlátássá tágult, és bár Hamlettel és Balgával színészi tevékenység is kerülhet a listára, alapvetően koreográfus lett belőle és rendező. Előbbi foglalatosságát alanyi és alkalmazott alkotóként egyaránt űzi, utóbbit független és kőszínházi struktúrában is műveli.

Épített szellemi bázist és közösséget, alapított saját társulatot, alakított ki színházi nyelvet – bár nem a műfajteremtés érdekli, hanem egyszerűen csak előadások készítése –, amelyet tanítványai adnak tovább. Azok a tanítványai, akiket sokféle színházi nyelvvel és formával ismertetett meg, ugyanakkor teret is kaptak arra, hogy a saját egyéniségükből kiinduló hangjukat, utukat megtalálják.

Ennek a szóból, zenéből, térből, testből táplálkozó, értelemre és érzelemre azonos mértékben, egy időben, intenzíven ható, érzéki színházi nyelvnek a sűrítésben is a komplexitás és a nyitottság a kulcsfogalma, fő sajátossága az illusztrativitást elkerülő asszociativitás, eredménye pedig természeténél fogva egyszerre hiperreális és real time, megszületésében az izmok munkáját költészetté transzformáló mozdulat jellemzi. „Én egyszerűen mindig keresem a fizikum eszköztárát, és megpróbálom ezt a lehető legizgalmasabb módon felhasználni. De minden azon múlik, minderre mennyire tart igényt az anyag.

Ezt kitapasztalni olyan, mint folyamatosan aknamezőn sétálni.

De ez izgat engem, talán azért is, mert a testtel való foglalkozás zsigeribb, mint a hagyományos értelemben vett színészmesterség, és kevesebb manírt, teatralitást igényel. A testtel nehezebb hazudni. Lehetséges, de hamarabb lebuksz” – foglalta össze az Origónak már-már definícióként a műfaj miértjét és hogyanját.

Alapanyag-választásainak indoklását Horváth Csaba nem ereszti bő lére: az a célja, hogy ami őt érdekli, azt megossza az emberekkel. A formai megvalósítást sem ideologizálja túl: megoldásokat, megfejtéseket keres, „amelyek előhozzák a mű lényegét, a darabban rejlő, le nem írt esszenciát”.

Horváth Csaba (Fotó/Forrás: Dusa Gábor)

Azok az irodalmi művek, amelyeket a Fortéval rendezőként színpadra állít, játszódjanak bármilyen korban és helyszínen, a 17. századi Írországban (Irtás), jó százötven éve Oroszországban (Bűn és bűnhődés), az 1910-es években Németországban (Patkányok), a második világháború alatt (A nagy füzet), vagy a rendszerváltás körül a mi tájainkon (A te országod), mind társadalmi látleletet adnak.

minden emberi számítás szerint sivár, ingerszegény környezetből, ahol a legmélyebb fizikai nyomor ellenére mégis van lelki gazdagság és líra. Megalkuvás nélkül, szomorú tanúságként és tanulságként mutatják fel a jelennek a dicstelen múlt példáit, s ha lenne eszünk, ez szolgálhatna egy derűsebb és prosperálóbb jövő zálogául.

Bartók Béla: Concerto / 5. vonósnégyes (Fotó/Forrás: Dusa Gábor / Forte Társulat)

Egyik legutóbbi, ám nem alkalmazott koreográfusként hosszú idő óta első munkája, amelyet Bartók Concertójára és 5. vonósnégyesére készített, ugyanebbe a szellemiségbe illik. Králl Csaba a Revizor Online-on megjelent kritikája szerint e két mű által Horváth Csaba „egy csak nagyon is ránk, e zajos Kárpát-medencei olvasztótégelyre jellemző sorsszerűséget és/vagy történelmi libikókát is megfogalmaz, ami annak a valóságnak a tükrében, hogy hol és milyen országban élünk ma – a több százezer kivándorolttal, a testben ugyan itt, de »lélekben emigráltak« millióival és egy újabb vasfüggönnyel az ország határain – csupán betalál, de kifejezetten nagyot üt”.