A KULT50 bemutatja: Molnár Csaba

A 2017 júniusában megjelent  KULT50 kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése:

molnar-csaba-A40A3336 (1) (Fotó/Forrás: Szecsi Istvan)

A táncos-koreográfus a Budapest Tánciskola elvégzése után a kortárs tánc egyik legtöbb kibontakozási lehetőséget kínáló iskolájában, a brüsszeli P.A.R.T.S.-ban folytatta tanulmányait, ezt követően az olasz Compagnia Virgilio Sieni tagjaként dolgozott.

Fontos számára a nemzetközi közeg, annak inspiráló, stimuláló ereje, utazásai és külföldi munkái között azonban erős bázist és identitásképző erőt jelent számára a magyar főváros nyújtotta szakmai és baráti közeg.

Amellett, hogy Molnár Csaba önálló koreográfus-rendezőként is dolgozik, Hód Adrienn társulata, a Hodworks egyik stabil tagja előadóként és alkotótársként, illetve a Budapest Tánciskolában, a Budapest Kortárstánc Főiskola vendégtanáraként kortárs táncot, repertoárt és kompozíciót tanít. Alapító tagja a Bloom! nemzetközi alkotóközösségnek. Hisz a műhelymunkában, a nem hierarchikus közösségi alkotásban, valamint a színpadon használt kifejezési eszközök korlátlanságában. Érdeklődésének középpontjában az áll, hogyan hathatnak ezek egymásra, akár erősítően, akár kioltóan, és az egyéni, a személyes hitel miképp tágíthatja univerzálissá a jelentést és a színházi élményt:

„A tánc jó esetben nyomot hagy az emlékezetben. De ha nem, lehet, elég, hogy akkor és ott megtörtént. Hogy volt” (Kútszéli Stílus, 2015).

A magyar táncélet egyik legfontosabb elismerésének, a Lábán Rudolf-díjnak többszörös birtokosa, az utóbbi évek díjnyertes műveinek alkotójaként a CITY (Bloom!), a Basse Danse és a Pirkad (Hodworks),a Nyúzzatok meg! (Dányi Viktóriával és Vadas Zsófia Tamarával), illetve a Tropical Escape (Marcio Canabarróval) kötődik hozzá. A kortárs tánc jelentős nemzetközi platformja, az Aerowaves hálózat több olyan produkciót is beválogatott az évad húsz legjobbja közé (CITY,  KITTY2012, Nyúzzatok meg!, Pirkad, A halandóság feltételei), amelyekben dolgozott.

csak címlap (5) (Fotó/Forrás: FotoThaler r)

Azt mondja, semmi máshoz nem ért, és semmi mást nem akar csinálni, mint élete végéig táncolni. Ez a műfaj öndefiníciójának alapköve, ennek következménye, hogy magából fogalmazó, intuitív alkotó. Nem tartja magát jó színésznek, kizárólag személyes érintettségű történetből, helyzetből, problémából képes kiindulni.

„Addig fogom tudni ezt csinálni, amíg a privát életem, és amit az előadásokban csinálunk, összefonódik.

(...) Mostanában éppen azon gondolkodom, hogyan lehetne a személyességet univerzálisabbá tenni, amihez a néző azon túl is tud kapcsolódni, hogy értékeli a dolog bátorságát” – osztotta meg nemrég kételyeit. Pedig egyáltalán nem nehéz nézőileg is személyes viszonyba kerülni ezekkel a produkciókkal, szóljanak azok a minden generációt érintő nagyvárosi élet ritmusáról, a tizen- és huszonévesek partikultúrájáról, a szabályoknak és elvárásoknak való megfelelésről, a közösségi kapcsolatokról. Nem nehéz, mert mindegyiket az önazonosság, a frivol játékosság, a humor, az asszociativitás jellemzi.

A nyitottságot a BUTI kreatív, ösztönző közegéből hozza magával. Más műfajokat is inkorporál: teljes nyugalommal dönt testi és színházi tabukat, magabiztosan kölcsönöz a mainstream popkultúrából, a kortárs táncban szokatlan módon alapoz a dramaturgiára és a látványra, de a zene is meghatározhatja a rendszert. Felületesen úgy tűnhet, viccesen fecseg a test, ám a mély nála nem hallgat. A kötöttségek számára semmilyen értelemben nem meghatározók. Határmezsgyén mozog, amelyben nem a „vagy”, hanem az „és” a megfelelő kötőszó: „Ez egy élő kérdés:

műalkotásokat akarok-e létrehozni, amik önmagukban gyöngyszemek (más kérdés, hogy tudok-e), vagy valami sokkal nyitottabb dolgot, ami mindegy is, hogy tánc, színház vagy trash,

hogy van-e néző a színpadon, vagy nincs. De nem hiszem, hogy dönteni kell a kettő között. Bármit lehet csinálni.”