Sejtelmes zajokkal átszőtt, derengő fényekben kirajzolódó, de alapvetően sötét tónusú tér adja a Recirquel társulat produkciójának hátterét, amely olyan hatalmas, hogy képtelenség teljes egészében átlátni. Bolyongunk benne, mint a Minotaurusz labirintusában – és nem is kell messzire mennünk, hogy valóban a mitikus szörny útvesztőjében lyukadjunk ki, hiszen az előadás a görög–római mondakör világába vezet, Vergilius Aeneis-ét kelti életre.
Istenségek és hősök között járunk, miközben magunk is a történet részeseivé válunk.
Nem mindennapi vállalkozás ez Vági Bencétől, a Recirquel alapítójától és művészeti vezetőjétől, aki egy olyan formát igyekezett Magyarországon meghonosítani – és rögtön meg is haladni –, amiért eddig Londonba vagy New Yorkba kellett elutazzunk. A budapesti immerzív (bevonódás-alapú) színházi attrakció azonban olyan egyedi vonásokkal bír, amelyek beemelik a produkciót a társulat emblematikus előadásainak sorába. Ez a különleges formanyelv a cirque danse, ami az újcirkusz ötvözete a modern és a klasszikus tánc elemeivel.
A mostani élmény lényegesen eltér az eddig megszokottól, ahol vagy egyhelyben ültünk a nézőtéren, vagy úgy mászkáltunk a térben, hogy közben végig vezették a figyelmünket – mint a Kristály című produkcióban, ugyancsak a Millenárison –, a Walk My Worldben ugyanis lényegében magunkra vagyunk utalva: bármerre elindulhatunk a 6000 négyzetméteres csarnokban, és mindenhol történik valami. Akárcsak a mitológiai mondákban, a sorsunkat mi magunk írjuk, minden nézőnek egyéni történet áll össze a bent töltött idő alatt. Ez egyszerre ad nagyfokú szabadságérzetet és némi szorongást is: vajon miről maradunk le éppen? A koncepció azonban éppen erre épít. Mindegy, merre indulunk el, az elcsípett jelenetekből érvényes történet áll össze, és
a végén úgy fogjuk érezni, mintha mi találtunk volna rá a legjobb útvonalra.
Miközben egyik helyszínről a másikra sétálunk át, ismerős hang üti meg a fülünket: Karády Katalin előadásában csendül fel egy karcos katonadal (Hiába menekülsz), ami találóan rezonál a trójai háborúval, a 20. századi magyar melankólia csúszik rá az antik mítoszra. A zenei idézet Szirtes Edina Mókustól, a produkció zeneszerzőjétől származik, aki mesterien köti össze a különböző helyszíneket a dallamok révén, finoman vezetve a nézőket.
Közben pedig a hazai és nemzetközi tánc- és artistavilág krémje repít minket a trójai mondakör idejébe. Vastag, barna kabátot viselő, elcsigázott katonák járnak-kelnek közöttünk űzött vadként, látványos összecsapásaik után némelyikük a földön marad. Ekkor a testközelség váratlan reakciót vált ki egy nézőből, akit annyira mélyen érint a katona haláltusája, hogy mindenáron segíteni akar neki, ezen szándékától csak férfi kísérője határozottsága tudja visszatartani.
Ez mutatja az immerzív hatáskeltés sikerét: az illúzió működik.
Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az előadás szereplőit szigorúan tilos megérinteni, ahogy az a bejáratnál elhangzó, fennkölt hangvételű szabályismertetőből kiderül. Megszólalni is tilos a bent töltött idő alatt, és hogy végképp elrejtsük magunkat, fekete maszkot viselünk. Ettől a nézők arctalan tömegének részévé válunk, de közben fel is bátorodunk, hogy kedvünkre leskelődjünk vagy kövessünk egy izgalmasnak talált karaktert valósággal rátapadva, mint az árnyék.
A művészekkel pedig nem könnyű feladat lépést tartani. Erre is rá kell éreznünk, és
érdemes mihamarabb elsajátítani a szoros követés képességét.
A szereplők a gigantikus tér különböző pontjain találkoznak össze egymással, majd egy pillanat múlva már tovább is lebbennek, előttünk pedig mindig újabb és újabb döntési helyzet áll elő: kinek a sorsát kövessük tovább? Hol egy istenség, hol egy hős vagy különleges lény bukkan fel előttünk, majd látványos jelenetek bontakoznak ki. A rendezés számos attrakciót felvonultat: „röhnrád” duplakarika szám, hajlógás egy jókora víztükör felett, légtornászokat próbára tevő gurtni, dróton való egyensúlyozás, emelőszámok, könyvekkel történő zsonglőrködés, kabátos csüngés és kisebb létrás mutatvány is.
Az egyes helyszínek rendkívül gazdagon berendezettek – itt minden igazi, amiről mi magunk is meggyőződhetünk, hiszen kedvünkre felfedezhetjük a díszleteket, kézbe vehetünk szinte mindent – ha ugyanúgy vissza is rakjuk utána a tárgyakat.
Izgalmas élmény titkos feljegyzések után kutatni egy-egy fiókból előtúrt naplóban vagy füzetben.
A terek között találunk mosodára emlékeztető helyiséget a fejünk felett lógó kabátokkal, laboratórium-szerű termet, hatalmas piacteret lakóterekké alakított járművekkel és egy rejtett gyöngyszemet is: egy vörös drapériával díszített budoárt, ahol ének és tánc repíti a nézőket a századelő füstös-erotikus miliőjébe. A keretet a Millenáris Nagycsarnokának indusztriális megjelenése adja, csigalépcsőkön közlekedünk, kisebb hidakról, erkélyekről pásztázzuk a végtelennek ható teret.
Remekül illik ebbe a környezetbe az a modern hadigépezetre emlékeztető robotkar, amellyel életerős férfiak kelnek küzdelemre. A monumentális szerkezet minden irányba elfordul, vörösen izzó lézerfénye vizsgálódó szemként mered előre, mintha maga a végzet figyelne bennünket. Hasonlóan látványos elem az az emberméretű csőrendszer, amelyben a két főhős, az új hazát kereső félisten, Aeneas (Jindřich Pansky) és Karthago csábos királynője, Dido (Horváth Zita) közös szerelmi jelenete bontakozik ki – a különlegesen szépen megkomponált, a tánc érzelmi többleterejével megtámogatott artistaszámot a nézők kis ablakokon keresztül tudják követni, a leskelődés már-már egy „ipari peep show” érzetét kelti.
Az egyik legnehezebb zsánerszám egy orosz hinta betét, amelyre az összes nézőt összeterelik a produkció végéhez közeledve. A levegőben repülő testek látványa magával ragadó, szinte tapintható az az erő és energia, amivel a művészek végrehajtják ezt a rendkívül látványos és komoly összpontosítást igénylő mutatványt. És ha azt gondolnánk, hogy már mindent láttunk, még ezután is megajándékoz minket a rendezés egy olyan lírai csúcsponttal, amely valódi katarzissá sűríti az addigi bolyongásunkat.
Csak a meghajlásnál derül ki, hány nagyszerű táncos és artista dolgozik minden alkalommal azon, hogy estéről estére megteremtse ezt a szerelemmel és játszmákkal átszőtt, varázslatos világot – és ekkor szembesülünk azzal is, mennyi felfedezni váró csoda lehet még, amiért érdemes visszajönni egy újabb alkalommal, hiszen talán még Merkúr istenség szárnyas lábával sem lennénk képesek egyszerre bejárni a Walk My World egészét. A produkció úgy ad teljes értékű élményt, hogy közben számos ajtót nyitva hagy, és újra meg újra visszacsábít.
Fejléckép forrása: Recirquel




hírlevél









