- Milyen volt az első géped?
- Az első gépem egy rollfilmes gép volt, egy 99 forintos, Etüd orosz fényképezőgép. Fotózni mindig is fotóztam, gyerekkorom óta, már az általános iskolai vándortáborba is vittem magammal a fényképezőgépemet: robbantást fényképeztem egy bauxitbányában. Az első, fontos - relatív profi - gépem pedig egy Canon AE-1 Program volt, a nyolcvanas évek végén, ami minőségi ugrást jelentett az előző Zenit után.
- A tánc- és színházi fotózás előtt jópár műfajba belekóstoltál...
- Fotóztam én már mindenfélét, dolgoztam a Népszabadság vidéki lapjainak, fényképeztem divatkatalógusokat, sportot, extrém sportot is. A táncfotózás a MU Színházzal kezdődött a kilencvenes évek elején, néptáncos voltam, és a próbáink éppen a Lágymányosi Közösségi Házban voltak: belenéztem az előadásokba, ottragadtam.
- Évi több mint száz előadást nézel. Látod-e egészben a darabokat, vagy inkább eleve képkockákat látsz belőlük?
Néha megtörténhet, hogy még egyszer elmegyek egy előadást megnézni, csak úgy, gép nélkül, de alapvetően a gépen keresztül is látom, ami történik. Nem véletlenül találtuk ki Veszprémben A tánc fesztiválján a fotósok díját, mert sokszor a zsűrivel homlokegyenest más véleményünk volt, mi más szemmel néztük az előadásokat, sokkal szabadabban, szakmapolitikai szempontok nélkül.
- Vadászod a pillanatokat vagy türelmesen kivársz?
- Van, amikor az ember kapkodva fotózza végig az előadást, mert annyi minden történik, máskor meg kicsit lassabb a ritmus, és van idő arra is, hogy felmenjek a nézőtér tetejére, és csináljak egy nagytotált. Egy klasszikusabb darabban, ahol fontosak a térformák, inkább azokra figyelek, máshol viszont egy-egy arckifejezés mond többet a darabról. Minden előadáshoz prekoncepció nélkül állok hozzá, nem akarom rákényszeríteni a saját formáimat: én alkalmazkodom.
- Számít, hogy mennyire szuggesztív előadót fotózol?
- Igen. Ahogy tapasztalom, a kortárs táncban egyre kevésbé érdekes maga a tökéletes forma, én sokkal inkább a táncos személyiségét szeretném megfogni. A színpadi jelenlét nagyon fontos: Horváth Csabánál például nagyon intenzíven történik minden, Lőrinc Katalinról gyönyörű képeket lehet csinálni, Gergye Krisztiánt is nagyon jó fotózni. Az pedig külön izgalmas, ha egy-egy koreográfusi-előadói pályát már a korai időszaktól - akár az első koreográfiától - követtem.
- Van, amikor leteszed a gépedet? Úgy érzem - talán szemérmességből - de te sosem szolgáltatod ki a színpadi szereplőket.
- Megesik, hogy totálisan öncélúnak érzek valamit az előadásban - például a felesleges meztelenséget -, ilyenkor nem biztos, hogy lefotózom, mert nincs értelme.
- Amikor fotóriporterként dolgoztál, megvolt benned ugyanez a tudatosság?
- A fotóriporterséghez kell egyfajta mértékű gátlástalanság, hogy te nagylátószögű objektívvel akkor is belemásszál a másik képébe, amikor ő esetleg kiszolgáltatott helyzetben van. Én nem tudok annyira belemerülni a fotózásba, hogy egy kép fontosabb legyen nekem, mint egy másik ember. A színházi fotózásnál is van egy kényes kérdés, hogy mennyire mászol be a másik elé, csak hogy neked jó képed legyen. Én nem szeretek bemászni a másik elé.
- Mennyire vágsz utólag a képeken?
- Megpróbálom akkor megkomponálni a képet, amikor fényképezem, de mivel nem 100%-os keresője van a gépemnek, hanem kevesebbet látok abból, ami valójában a képre kerül, így néha szoktam egy keveset korrigálni, ha muszáj.
- Színesben vagy fekete-fehérben szeretsz inkább fotózni?
- A színek kicsit szétszórják a figyelmet, fekete-fehérben könnyebb a lényeget megmutatni, sokkal koncentráltabb. Viszont egy színes képből bármikor csinálhatok fekete-fehéret, fordítva ez már nem működik. De azért jólesik Veszprémben minden évben egyszer fekete-fehérre fotózni, ráadásul ott mindenki magának hívja elő a filmet. A színes képeknél a labor még belenyúlhat képekbe, a fekete-fehérnél viszont végig tudom kísérni az egész folyamatot.
- Szereted, ha meglepnek a színpadon?
- Az jó, mert felpörget. Én nem szoktam elmenni próbákra, előzetesen megnézni az előadást, nem szoktam rákészülni. Engem az adott helyzet inspirál. És kifejezetten idegesít, ha egy koreográfus azt mondja a táncosoknak a fotóspróbán, hogy holnap bemutató, csak óvatosan. Van, aki még az előadást is félgőzzel nyomja, számomra ez elfogadhatatlan: ez kitolás a nézővel meg önmagával is. Ha valaki csak félgőzzel táncol a színpadon, az a fotókon is látszik. Vagy csinálunk valamit, vagy nem.
hírlevél
