A két világháború közötti magyar mozdulatművészet nem csupán szabad tánc volt, hanem színpadi táncként szoros szálak fűzték a korszak képzőművészetéhez is. Életmódmozgalomként a filozófiával állt kapcsolatban, tornaként a magyar gyógytorna megalapozója volt. A magyar mozdulatművészet kezdete 1902-re tehető, ekkor lépett fel Európában először, Magyarországon, Isadora Duncan. Az első magyar mozdulatművészeti iskolák 1912-ben nyíltak, amikor Madzsar Alice Bess Mensendiecktől, Dienes Valéria pedig Henri Bergsontól és Raymond Duncantól Párizsból hazatért. Mindketten szoros kapcsolatokat ápoltak a Nyolcak művészcsoporttal, illetve a század első évtizedeinek haladó szellemiségű gondolkodóit, tudósait összefogó Galilei Körrel és a Vasárnapi Körrel.

Dienes Valéria a Gödöllői Művésztelepen is fellépett. Vaclav Nizsinszkij 1912-ben szerepelt az Orosz Balettel a budapesti Operaházban, és 1914 és 1916 között, amikor utolsó koreográfiáján Magyarországon dolgozott, valószínűleg szintén kapcsolatban állt Dienes Valériával. 1920 körül a magyarországi mozdulatművészeti iskolák száma rohamosan megnőtt: ekkortájt a másik két nagy iskolateremtő, az Émile Jacques Dalcroze módszeréből kiinduló Szentpál Olga és Kállai Lili is megnyitotta iskoláját. A húszas évek végére a magyar mozdulatművészet csúcspontjához érkezett: a szólóktól, a rövidebb lélegzetű, kevés szereplős művektől eltávolodva, Dienes Valéria eljutott a nagy kórusművekig, Palasovszky Ödön és Madzsar Alice is a dadaista mozgásszínháztól (Rendkívüli Színpad, Cikk-Cakk estek) a nagyszabású, lélektani darabok felé fordult. Előadó művészeti reformtörekvéseiknek, Palasovszky, megelőzve Antonin Artaud elméletét, a Lényegretörő Színház nevet adta.

A mozdulatművészet környezetében kosztüm- és díszlettervezőként vagy zeneszerzőként számos avantgárd művész megfordult. Szentpál Olga Jemnitz Sándorral, Jaschik Ámossal és Bortnyik Sándorral, Madzsar Alice és Palasovszky Ödön a világhírű zeneszerzővel, Kozma Józseffel (Hulló falevelek / Les feuilles mortes, Jacques Prévert szövegével), illetve Kövesházi Kalmár Elza szobrászművésszel (kosztümök) dolgozott együtt. A díszleteket mások mellett Bortnyik Sándor, Kassovitz Félix, a vetített díszletet Kádár Béla tervezte. Palasovszkyék árny- és fényjátékokat, „emberdíszletet" is használtak darabjaiknál. A mozdulatművészeti előadásokat a korszak szinte összes jelentős fotóművésze megörökítette (Pécsi József, André Kertész, Ergy Landau, Angelo és mások).  A mozdulatművészet így Dienes Valéria egyes koreográfiái révén nem csupán, mint táncműfaj kapcsolódik az Art Decóhoz, hanem a közreműködő képzőművészek, iparművészek (Kádár Béla, Jaschik Ámos, Kövesházi Kalmár Elza) által is. Kövesházi Kalmár Elzának Tánckompozíció névvel kiállított, a Csicsibua című koreográfiáról készült szobrát a közönség az Art Deco kiállításon láthatja. A kiállítás elsősorban fényképek segítségével mutatja be a magyar mozdulatművészet történetét 1950-ig, amikor is azt burzsoá műfajnak nyilvánították és betiltották.