Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2025. téli számában jelent meg.
Öt éve vagy a Magyar Nemzeti Balett tagja. Hogyan formálódott ez idő alatt a személyiséged, és hogyan fejlődtél szakmailag?
Minden tekintetben Budapesten kezdődött el számomra a nagybetűs élet. Bár elvégeztem a Royal Ballet Schoolt, de táncossá itt váltam, mert akármennyire is felkészülünk arra az iskolában, hogy profik legyünk, az egyetlen mód erre az, ha élesben csinálod. Elképesztően szerencsésnek mondhatom magam, mert hamar óriási lehetőségeket kaptam.
A Magyar Nemzeti Balett művészi és emberi szempontból is az otthonommá vált, folyamatos fejlődésnek élem meg ezt az öt évet,
minden egyes hónap új kihívást jelentett.
A repertoárod folyamatosan bővül. Hogyan tanulsz és teszel magadévá egy új szerepet?
Először csak a lépésekre koncentrálok, és ha a testemben már működik a szerep, akkor kezd el a lelkemben és az agyamban is dolgozni. Akkor merülök el a történetben, és keresem a jelenetek vagy a szólók mögöttesét, hangulatát. Az elmúlt öt évben azt is meg kellett tanulnom, hogy türelmes legyek, hogy ne akarjam siettetni az egyes etapokat. A harmadik fázisban próbálom a technikát és a történetet összekapcsolni, az általános érzések helyébe egyre több valódi drámai pillanat lép. A karakter árnyalása, mélyülése viszont inkább az előadások alatt történik meg.
Beszéljünk az őszi-téli időszak néhány fontos szerepéről. Kezdjük a Rómeó és Júliával. Mi az, ami számodra különlegessé teszi a Seregi-koreográfiát?
Az, hogy maga a történet ugyan tragikus, de – a szó legnemesebb értelmében – szórakoztató. Minden korosztályt elkap. Sok olyan barátom is megnézte, aki nem különösebben balettrajongó, sőt olyan ismerőseim is, akiknek ez volt az első balettjük, amit láttak, és mindannyian nagyon szerették.
Mivel táncoltam a Seregi-koreográfiában Tybaltot és Rómeót is, azt hiszem, mélyebb a rálátásom. Más verziókkal szemben az is izgalmasabbá és átélhetőbbé teszi a közönség számára – és tegyük hozzá, ettől Shakespeare-hívebb is –, hogy a főbb szereplők egykorúak, már nem gyerekek, de még nagyon nem felnőtt tizenévesek, akik csak élni és szórakozni szeretnének, meg persze szerelmesnek lenni. Butaságokat csinálnak, nem gondolkodnak, belemennek mindenbe, csak aztán hirtelen elvesztik a kontrollt, és sodródnak egyik helyzetből a másikba.
Anyegin másféle drámai intenzitással bír, ráadásul az arrogáns fiatalembertől el kell jutnod a bűntudattal küzdő középkorú férfiig. Mekkora érzelmi hullámvasutat kell bejárnod?
Hatalmasat. A fiatal Anyegin a kortársam, van kulcsom hozzá, ismerem ezt az arroganciának tűnő magabiztosságot, ami valójában bizonytalanságot, törékenységet leplez. Azt, akivé válik, nehezebb megközelítenem, de nem szabad elválasztani a fiatalkori Anyegintől: nem egy másik, hanem egy megváltozott emberről van szó. Lekerül róla minden páncél, vállalja a hibáit. A középkorú Anyegin összeomlásával szemben a nézők általában empátiát éreznek, ami teljesen érthető, épp ezért a fiatalt sem szabad eleve ellenszenvesnek mutatni. Koncentráltnak kell lenni az előadás minden pillanatában, hogy az Anyegin-kép koherens maradjon.
Scrivener Louis Földi Leával a Rómeó és júliában (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Mentálisan mennyire terhelnek meg ezek az előadások? Amint lelépsz a színpadról, azonnal magad mögött hagyod a karaktert, vagy dolgoznak még benned az ő érzelmei?
Amikor érzelmileg intenzív szerepet táncolok, nem spórolok, igyekszem mindent beleadni;
az előadás végén minden ott marad belőlem és a karakterből is a színpadon.
Az öltözőben lemosom a sminket, leveszem a jelmezt, átöltözöm a saját ruháimba, és amikor hazaindulok, egyszerre vagyok végtelenül fáradt – hiszen a balett fizikailag is igénybe vesz –, és szerencsés esetben – mert jól sikerült az este – elképesztően feldobott. Ez a kombináció nem egyszerű, szerintem, aki előadó-művészettel foglalkozik, élete végéig küzd vele.
És mi teszi a Herceget, különösen A diótörőben?
Lehet, hogy kevésbé romantikus a válaszom, de a technika. Ez adja meg az alapot a szépséghez és az esztétikumhoz, amivel a balett, és különösen ennek az előadásnak a koreográfiája és látványvilága elvarázsol. Ez a szerep rendkívüli precizitást és könnyed eleganciát követel, miközben meg kell maradni természetesnek. Azt hiszem, olyan ez a karakter, mintha egy 21. századi monarchiát képviselne, mert a mai európai uralkodók, különösen a fiatal korosztály, a rájuk szabott koreográfia szerint viselkednek, de mégis megközelíthetők.
Egyre nagyobb feladatokat kapsz, nemrég principál lettél. Hogyan találod meg a mentális és a fizikai egyensúlyt egy megterhelőbb időszakban?
Meglepően hangzik, de azt hiszem, a legmegterhelőbb időszakon már túl vagyok. Nehéz, de izgalmas volt az átmenet, amikor a kisebb szerepeket még, a nagyobbakat pedig már táncoltam. Annyira elfoglalt voltam a próbákkal és az előadásokkal, hogy egyfajta robotpilóta üzemmódban működtem, vitt a flow, nem volt időm gondolkodni sem azon, épp miben is vagyok.
Most, hogy jobbára főszerepeket kapok, a folyamatosság helyett rövidebb, de rendkívül intenzív periódusokról szól az életem. Közöttük viszont van időm magamra, az önreflexióra, az önelemzésre.
Egyre inkább értem, mennyit tesz hozzá a teljesítményhez a komolyan vett pihenés, hogy a regeneráció semmilyen életkorban sem spórolható meg.
Tudatosítani kell magunkban, hogy ez is a munkafolyamathoz tartozik. Szerencsére a Royal Ballet Schoolban figyeltek erre, megkaptuk a szükséges egészségügyi és pszichológiai felkészítést. De az elméletből az elmúlt öt évben, Budapesten lett gyakorlat. Most már tisztában vagyok azzal, hogy amikor igazán fontos, a teljesítőképességünk határáig kell eljutni, sőt minden alkalommal meg kell próbálni meghaladni magunkat, de a pihenőnapokon erősödnek igazán az izmok, és mélyülnek el az egyes karakterek.
2023-ban az évad legjobb pályakezdő táncművésze, a 2023/2024-es szezonban a Magyar Nemzeti Balett Kamaraművésze, 2024/2025-ben Étoile-ja lettél. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?
Fontos, megerősítő visszajelzések arról, hogy adott időszakban a lehető legtöbbet hoztam ki magamból, és készen álltam nem csupán a következő feladatra, de a szintlépésre is. Egy díj a pillanatnyi örömön és az elégedettségen túl, hosszabb távon inkább felelősséggel jár. Megállásra késztet, amikor pedig újra nekifogsz a munkának, odaállsz a rúd mellé, arra motivál, hogy tartsd a tempót, és a produkció sikerének érdekében, az azért dolgozó kollégáid miatt is a legjobbat nyújtsd.
Fejléckép: Scrivener Louis (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
