A szenvedély határai

Az est nyitó előadása Bozsik Yvette munkája. A Menyegző letisztult, minden szempontból szépen felépített koreográfia és rendezés; mindamellett Bozsik mintha kissé megilletődött volna az Operaház színpadától. Merészségéből leadott s tőle szokatlanul visszafogott kompozíciót hozott létre. Kísérletét a minimál-színház felé tartó alkotói korszakának nyitányként is tekinthetjük.

A Menyegző Sztavinszkij, 1917-es, Les Noces című nagy ívű kantátájára készült mű. A nem igazán „bozsikos” táncfantáziához, a koreográfus a kelet inspiratív szellemiségét és a tao alapelvét hívja segítségül, melyhez látványos, ám kissé konkrét keretet ad Khell Zsolt díszlete a forgószínpad teljes felületét betöltő, óriás Yin-Yang jellel. Az egymást kiegészítő ellentétek, a féri és női princípiumok elkülöníthető, de egymásban gyökerező és elválaszthatatlan létezése makrokozmikus méreteket öltő szemléletmód; a világ minden létező jelenségére alkalmazható. Bozsik darabjában a férfi és a nő kibonthatatlan kapcsolatán van a hangsúly. A kiterjesztett szemlélet a mozgásban nyilvánul meg. „Orosz koreografikus jelenetek énekkel és zenével” - így határozza meg a Menyegző műfaját az eredeti partitúra. A mozdulatsorok rendre viselik a kozák tánc jellegzetes motívumait, de Bozsik – szerencsére – stilizál. Sajátos néptánc-nyelvet alkot, valahol a tradíció és a kortárs tánc határmezsgyéjén balanszírozva. Veszélyes vállalkozás, de úgy tűnik, nála működik és a két igen távoli kultúra találkozása életképes „házasság” előadásában. Semmilyen egyéb külsőség nem utal az orosz hagyományokra. A nők vörös és később fekete mai, vállpántos ruhát viselnek, a férfiak nadrágban és ingben táncolnak. Egy másik keleti kultúrkör, a japán kjógen színház tradicionális díszletezése fedezhető fel a kiemelkedő színpadban és a háttérfalak oszlopszerű látványában. Az életfa helyett viszont itt a Zang-Fu (Yin-Yang) szimbólum jelenettől függően fekete vagy fehér köre jelenik meg – Napként – a háttérben. Vizuálisan és tartalmilag is gondosan megfogalmazott, mozdulatanyagában egyedi és bőséges előadás a Menyegző.

Fodor Antal koreográfija (rém)álomszerű vízió, melynek álmodója egy fiatal férfi. Az ő képzeletében jelenik meg a „nő hétszer”, az álmok szürreális világának megfelelően, zavaros képekben. Például bőr ruhában, székeken vonagló dominák alakjában, ennek oppozíciójában érintetlen menyasszonyként, Csajkovszkij-baletteket (Rózsa-keringő) megelevenítő, rózsafüzérekkel színre lépő (idős) nászmenet kíséretében. De jelen van Botticelli kagylóhéjban álló (égből leereszkedő?!) Vénuszaként; a koncentrációs tábor meggyötört nőalakjaként; vagy a „fehér hattyú” képében, aki a földöntúli szerelem helyett inkább a – színpadon valóságban is felbőgő – Harley-Davidson hátsó ülését választja a szelídmotoros legény mögött. Az előadás mozgás- és a táncanyaga műfajilag meghatározhatatlan: a klasszikus balett és a show keveréke, melyre bevett kifejezés rock-balett terminológia.

Az egész előadás mintha Az ember tragédiájának jól ismert dramaturgiájából nőtte volna ki magát; az ezúttal Lucifer és az Úr hangja nélkül tesz frivol utazást Fodor „Ádámja”. „Évái” a legmegbotránkoztatóbb helyzetekben jelennek meg. A szereplők köré teremtett világ sematikus és ábrázolásában hatásvadász, amely a koreográfus humorát mutatja. Márta István – az előadáshoz komponált – műve tele van zenei idézetekkel. Míg Fodor a nő különböző, sokszor nem hízelgő, megjelenéseit teszi vizsgálata tárgyává, addig Márta korokon átívelő zenei időutazást tesz.

Markó Iván Carmina Buranára készített A Nap szerettei című előadását kétféleképpen szemlélhetjük: vagy nosztalgikusan, fejet hajtva tánctörténeti jelentősége előtt, vagy elvonatkoztatva huszonnyolc éves múltjától, mai előadásnak kezelve. Kétségtelenül az előbbi megítélés a kedvezőbb az alkotók számára, hiszen minden szépsége mellett a koreográfia idejétmúlt és elavult. A sokszor szimmetrikusan megkomponált állóképek, a jól ismert térformák használata, a mozdulatanyag pátoszos színpadiassága, a táncelemek a hetvenes-nyolcvanas évek – akkor forradalmian újszerű és lázadó – ízlésének felel meg. Még mindig élvezhető viszont a koreográfiában rejlő harmónia, és a látvány egységessége. Juronics Tamás későbbi Carmina Buranájában is szereplő óriás Napkorong-háttér fenséges látvány, az előtte táncoló együttes testhez tapadó jelmeze az emberi test szépségét hangsúlyozza. A felnőtté válás stációit bemutató alkotás tetőpontja a férfi és a nő szimbolikus egyesülése.

Az Operaház táncosai remekelnek mindhárom előadásban, alkalmazkodva a különféle koreográfiai kívánalmaknak, amiért mindenképpen elismerés illeti őket.

(2008. március 10. 19:00 Magyar Állami Operház (Budapest) - Szenvedély - Menyegző/A nő hétszer/A Nap szerettei - a Magyar Nemzeti Balett előadása; zene: Sztravinszkij, Márta István, Orff; kor.: Bozsik Yvette, Fodor Antal, Markó Iván; d.: Khell Zsolt, Zeke Edit, Pilinyi Márta; j.: Velich Rita, Pilinyi Márta; km.: Boros Ildikó, Pap Adrienn, Kun Attila, Kerényi Miklós Dávid, Gáspár Orsolya, Kováts Gergely Csanád, Bacskai Ildikó, Nagyszentpéteri Miklós, Sahra Maira, Szegő András, Liebich Roland, Csonka Roland, Papp Zsuzsanna, Sarah Clark, Varga Judit, Marya Mizinskaja, Keveházi Krisztina, Barabás Marianna, Pazár Krisztina, Szeregnyi Zsófia, Deák Dóra, Szekeres Adrienn, Castillo Dolores, Lovisek Eszter, Bajári Levente, Apáti Bence, Barabás Marianna, Szigeti Gábor, Hajdú Péter, Hommer Csaba, Medvecz József)