A tudósok szerint ugyanis a különböző emberi közösségek hamarabb kezdtek táncolni, mint bármi más olyan tevékenységet folytatni, amivel ma az időnk nagy részét töltjük.
Miért olyan alapvető ez a látszólag könnyed cselekedet az emberiség számára? Úgy tűnik, a válasz a társadalmi kohézió iránti igényünkkel függ össze, hiszen a tánc egy olyan alapvető összekötő erő, ami az egyéni emberi különbözőségek ellenére képes megakadályozni a társadalmak szétesését.
A kérdéssel behatóbban foglalkozott a századforduló környékén többek között Émile Durkheim (1858–1917) francia szociológus és a közelmúltban Bronwyn Tarr oxfordi evolúciós biológus. Az ő elméleteik alapján készült ez a négy perces, gyönyörű animációs film, amely azt a mély, kulturális szükségletünket vázolja fel, hogy közösségben táncoljunk.
Durkheim szerint a tánc egyfajta „kollektív pezsgés”, amiben az emberek egyesülnek, és ami így a csoportok összetartozásának gyökerét jelenti. Ez a pozitív feszültség hasonlatos az elektromossághoz:
olyan euforikus áramlást eredményez, amely során az egyéni öntudat feloldódik a közösségi identitásban. Olyan emelkedett állapotba hoz, ami már hasonlatos egy közös spirituális élményhez.
A közös tánc – különösen szakrális, rituális keretek között – szinte vallási tevékenység.
Ezt nemrég Bronwyn Tarr is alátámasztotta a modern tudomány eszközeivel. Mint írja, az embernek természetes hajlama van arra, hogy a mozdulatait másokéval összhangba hozza.
„Amikor a társaink mozgását utánozzuk, és ők is utánozzák a miénket, idegrendszerünkben hasonló idegpályákon mozognak az ideghormonok”.
Ezáltal tehát közös csatorna nyílik. A zenehallgatás önmagában, tánc nélkül is egy sor boldogsághormont termel, ami aktiválja az agyban az opioid receptorokat. Emiatt érzünk időnként ellenállhatatlan vágyat az iránt, hogy közösen táncoljunk.
Biológiai magyarázat ide vagy oda, Durkheim egyenesen odáig megy, hogy tánc nélkül nem is ember az ember. Talán igaza lehet Pina Bauschnak, aki azt mondja: "Táncoljatok, táncoljatok, különben elveszünk!".
hírlevél
