Mikortól datálod a Feledi Projectet?

Az Idők folyamán című, első önálló darabomnak a bemutatójától, ami 2010. december 8-án volt Egerben. Igaz, ekkor még hivatalosan nem létezett a Feledi Project, de ez lett az első olyan produkcióm, amiben a saját pénzem is benne volt, és később én magam forgalmaztam.

Akkoriban Barta Dóra vezette a Gárdonyi Géza Színház tánctagozatát, ahol te táncos státuszban dolgoztál. Hogy kerültél abba a helyzetbe, hogy hirtelen egy egész estés darabot koreografálj?

Azért voltak ennek előzményei: kisebb próbálkozások, szólók, duók a Balettintézetben, és később a Budapest Balett Négy évszak előadásában is koreografáltam egy tételt. Én kerestem meg Dórit, hogy szeretnék csinálni egy darabot.

Ha jól emlékszem, ez egy kifejezetten méltatlan időszak volt az egri színház történetében.

Valóban, nem sokkal előtte volt kormányváltás, és még a mandátum lejárta előtt elmozdították Csizmadia Tibort a színház éléről, és aztán Dórit is évad közben bocsájtották el. Szinte mindenki felállt velük, és elment. Én már csak azért is, mert az új igazgató, Blaskó Balázs nem táncdarabokat, hanem inkább népszínházi jellegű dolgokat akart, mint például a Csíksomlyói passió, a Mohács vagy a Rákóczi-musical (A fejedelem – a Szerk.). Szerencsétlen helyzet volt, de nincsenek véletlenek: talán ez is egy jel volt, hogy el kell, kezdjem a saját utamat járni. Feljöttem Budapestre, ahol több helyen is táncoltam, közben pedig sok előadást néztem, táncot és prózát egyaránt, ötleteltem új darabokon és az Idők folyamán továbbjátszásán, valamint elkezdtem pályázgatni.

Feledi János (Fotó/Forrás: Szigeti László / Feledi Project)

Táncosként jól látható egy ív, ahogy a klasszika (Győri Balett) felől a kortárstánc (PR-Evolution Dance Company) felé tartottál. Tudatos volt ez az irány?

Egyáltalán nem – de mint mondtam, nem hiszek a véletlenekben: valahogy mindig bevonzom a dolgokat. Három meghatározó momentum volt amúgy az életemben, ami aztán alkotóként a kortárstánc felé terelt. Az egyik, amikor a Balettintézet végzőseként megnéztem Frenák Lakomáját, benne olyan jelenségekkel, mint Zambrzycki Ádám, Gergely Attila vagy Juhász Kata kopaszra nyírva, erős sminkben, miközben a Balettintézetben csak nagyon szűk keretek között kaptuk a táncot.

A másik William Forsythe In the Middle című darabja, amiről sorra mentek ki az idősebb nézők, és amit én mind a tizenöt alkalommal végigcsodáltam. Amit pedig táncosként éltem át, és mind a mai napig a leginkább meghatározó számomra, a Kun Attilával folyó munka a PR-Evolutionben, ami egészen más volt minden korábbi tapasztalatomhoz képest.

Mennyiben?

Kun Attilával dolgozni egy kicsit önismereti tréning is volt. Rengeteget beszélgettünk, személyes dolgokat kellett előhozni az életeddel és a testeddel való kommunikációval kapcsolatban, és teret kaptunk az egyéni kreativitásra is.

Milyen az élet: később, amikor elnyerted a Közép-Európa Táncszínház (KET) művészeti vezetői posztját, voltaképpen őt „túrtad ki” onnan.

Sokáig vacilláltam is, hogy egyáltalán megpályázzam-e. De hát ez egy nyílt pályázat volt, és azt lehetett sejteni, hogy Szögi Csaba (a KET igazgatója – a Szerk.) már nem akarja Kun Attilát.

Mit szólt hozzád Kun Attila?  

Gondolkodtam, hogy megkeresem, de végül nem mertem. Csak később futottunk össze, amikor már én is tudtam, hogy eljövök, és már benne is lecsengett a dolog.

Te egyébként miért jöttél el onnan közel három évvel a mandátumod lejárta előtt?

Elsősorban talán azért, mert nagyon zavart, hogy a nap huszonnégy órájából huszonhármat a KET-tel kell foglalkozzak, és csak egyet tudok a voltaképpeni saját gyerekemmel, a Projecttel. Ez odáig ment, hogy már kezdtek egészségügyi problémáim lenni.

Ezt nem tudtad, amikor pályáztál?

TestTérKép (Fotó/Forrás: Szigeti László / Feledi Project)

A független társulatok számára különösképpen nehéz időkben jött létre a Feledi Project.

Miért, most jobb?! Egyébként nem egy társulatot akartam alapítani, csak szerettem volna továbbvinni, amit létrehoztam. Ennek pedig sem akkor nem volt, sem most sincs meg az anyagi fedezete: projektekre pályáztam, és volt, hogy a saját pénzemet is bele kellett tegyem, hogy ha már megcsináltunk egy darabot, el tudjuk vinni különböző helyekre.

Mindez azt jelenti, hogy nem kapsz éves működési támogatást, csupán egy-egy előadás létrehozása, esetleg továbbjátszása kapcsán pályázhatsz költségvetési forrásra. Miként lehetséges ez, miközben egy ideje elég jól megy a Project és a saját szekered is? Gondolok itt többek között a Harangozó-díjadra és az egymást követő nagyszabású munkáidra, felkéréseidre.

Eddig ennek nem volt meg a strukturális feltétele: három éve hoztunk létre egy egyesületet, ami jövőre lehet közhasznú, és így majd már lehet pályázni működési támogatásra is.

Akkor jövőre talán már egy fokkal „valódibb” társulat lesztek?

Ez nem is olyan egyszerű. Egyrészt elgondolkodtam, hogy akarok-e még egy problémát, újabb halomnyi papírmunkát a nyakamba venni egy működési támogatással. És azt sem tudom, hogy mi lenne, ha kapnék három embert, akik a háttérmunkákat vinnék. Találnék-e egyáltalán olyanokat, akikben ezerszázalékosan megbíznék? Még az is lehet, hogy éppen az éltet, hogy folyamatosan pörgök a papírmunkával, a szervezéssel és az alkotással.

De az is lehet, hogy csak meg kellene találnom az emberemet. Másrészt, úgy látom, hogy a kultúra egyre inkább piaci alapon fog működni, és ehhez nem biztos, hogy a társulati forma passzol a legjobban. Nagyon sok pénz kell ahhoz, hogy profi, nem pályakezdő táncosokat úgy meg tudj fizetni, hogy ne kelljen másik nyolc helyre is elmenniük dolgozni. Ezt egyébként a jelenlegi működési támogatásokból sem tudod kigazdálkodni.

Feledi János (Fotó/Forrás: Marosi Viktor / Feledi Project)

Ha gondolatban végignézel a Feledi Project keretén belül létrehozott munkáidon, alkotói ívet vagy inkább egyes darabokat látsz?

Látok íveket is, de közben az olyan darabok mellett, amiket ma már máshogy csinálnék, voltak meghatározó előadások, amelyeket mindmáig erősnek érzek.

Kezdjük az ívekkel!

Az egyik a kezdeti stúdióelőadások felől az általad is említett nagyszínpadi produkciók felé tart, amelyekben élőzenekarral és esetenként még kórussal is dolgoztam. Ennek eddigi csúcspontja Az első Walpurgis-éj 2020-ban a Müpában, amiben nyolcvanfős kórus, nyolcvanfős szimfonikus zenekar és tíz táncos volt egyszerre a színpadon. Ráadásul a kórust még meg is mozgattam úgy, hogy nekik már az is újszerű volt, hogy kotta nélkül énekeljenek. A másik ilyen ív, hogy az első darabjaimnál még a forma volt számomra a legfontosabb: mondjuk az, hogy alkatilag és technikailag is a lehető legjobb táncosok kell, hogy benne legyenek, most viszont már inkább az energiák érdekelnek. Jó példa erre egy néhány évvel ezelőtt készült előadásom, amelyben egy olyan táncos is szerepel, akiről mindenki próbált lebeszélni, mondván, hogy nem egy balerina alkat. Engem viszont izgatott a személyisége és a sajátos mozgáskultúrája is, ezért nem hagytam magam – és végül bebizonyosodott, hogy nemcsak remek előadóművész, de képes volt felrázni mindenkit a próbák legnehezebb pillanataiban.  A Nemes Nagy Ágnesben (szakgimnázium színház- és táncművészeti középiskola – a Szerk.) a Rekviemet tanítom be a lányoknak, és nekik is azt mondom, hogy merjenek önmaguk lenni, ne legyenek „tündi-bündik”: nem érdekel, ha nem megy annyira fel a lábuk, de

Anélkül minden csak kombináció marad.

És melyek számodra a legfontosabb és leginkább sikerült darabok?

Ez nálam azzal függ össze, hogy mindig a kihívást keresem: olyan feladatokat tűzök ki, amelyek első ránézésre megugorhatatlannak tűnnek számomra. Ezekben a munkafolyamatokban tanulok és fejlődöm. Az egri darab után a következő ilyen szerelem a Psyché (2014) volt, azután a Pilinszky-darab, a Szálkák (2016), mivelhogy Pilinszky versei önmagukban sem könnyűek, hát még táncalkotóként. Ez az előadás egyébként szerintem mára, a felújított változatban ért össze, amikor már szöveg is van benne. A nagyszínpadi előadások közül nagyon szerettem a Hat táncot (2017), amiben táncosként is benne voltam, és ami egy érdekes kísérlet volt: Bartók Román népi táncok című művét Oláh Dezső dolgozta át jazzre, amit a zenekarával élőben játszottak, és ez találkozott a kortárstánccal. Nagyon bírtam a Revenge-t vagy Élektrát (2019) is, amihez rengeteget tanultam, például bejártam Karsai tanár úr görög tragédiákat elemző óráira (Karsai György klasszika-filológus, színháztörténész egyetemi tanár – a Szerk.). Ez volt az első olyan darabom, ahol mindenki végig színen van, és amelynek több rétege egyszerre történik a színpadon, Illetve itt kezdtek el bennem színházias dolgok is mozgolódni.

Feledi János (Fotó/Forrás: Szigeti László / Feledi Project)

Tudnál példákat mondani ezekre?

Ilyen volt például a Don Quijote (2021), aminél éreztem, hogy el kell, kezdjek prózával foglalkozni. Így lett az előadás félig stand-up comedy, félig tánc. A Sirálynál (2022) pedig már a szó szoros értelmében táncszínházi előadást akartam csinálni többfunkciós látványvilággal, színházias jelmezekkel, ahol a táncosok kőkemény kombinációkat táncolnak magassarkú cipőben és beszélnek is. Amúgy is szeretem vegyíteni a társművészeteket: ezért hívtam meg Bánki Ákos képzőművészt, aki előadás közben hangulatokat és színeket fest élőben.

Honnan van a késztetés, hogy prózával és egyéb színházias dolgokkal foglalkozzál?

Biztosan összefügg azzal, hogy nézőként is mindenevő vagyok, sőt mostanában több prózát és operát nézek, mint táncot. Talán egyszer majd csinálni fogok egy teljesen prózai előadást, nem tudom. Akár így lesz, akár nem,

Feltűnően gyakran jön elő a darabjaidban a halál motívuma. Negyvenegy éves, ereje teljében lévő emberként mi lehet az, ami alkotóként ennyire vonz benne?

Ez sem tudatos, de talán tudat alatt ezzel készítem fel magam a szeretteim elmúlására. Ami persze lehetetlen. Erre édesapám halálakor jöttem rá. Arra a pillanatra ugyanis nem lehet felkészülni, amikor a koporsót leengedik, és te megsemmisülve rájössz, hogy innentől kezdve te vagy az egyetlen férfi a családban, neked kell a legkeményebbnek és legerősebbnek lenned. De az is lehet, hogy ezzel a családról való természetes leszakadásra, elengedésre kondícionálom magam. Talán ugyanezért jöttem el már tíz-tizenkét évesen otthonról, Kazincbarcikáról.

A munkáid ennél is feltűnőbb közös jegye: a bennük felmutatott világok kifejezetten sötét, már-már diabolikus tónusa. Tényleg ilyennek látod a világot, ami körülvesz minket?

Röviden: igen. (Mosolyog.) Alapvetően depresszív és érzékeny alkat vagyok, de nem akarnék mindig csak vérdrámákat csinálni. Én is tanulom még, és igyekszem fejlődni abban, amit a diákjaimnak is gyakran elmondok: észre kell venni a kicsi jó dolgokat is magunk körül. De nekem valahogy mindig ott van a mélység és gondolatiság a maga árnyaival.

Feledi János (Fotó/Forrás: Marosi Viktor / Feledi Project)

Az ívekről beszéltél már a Feledi Project kapcsán, mi a helyzet a hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel?

Jobb évek és mélypontok is voltak szép számmal. Eleinte mindenkinek meg akartam felelni, és nagyon a szívemre vettem, amikor ez nem sikerült. Aztán rájöttem, hogy bőven elég, ha magamnak meg tudok felelni. Mint utaltam rá, magányosan elvonulós, önmagát belülről őrlő típus vagyok, és mindmáig tanulom, hogyan engedjem el a rossz helyzeteket, amik ellen nem tehetek semmit. Alapvetően a jövő iránti kíváncsiság, az ötletek és tervek segítenek túllépni a mélypontokon és a mindennapi szarságokon. Illetve például olyan visszajelzések, mint amikor az egyik Psyché előadása után egy néző azt mondta, hogy őt a darab döbbentette rá, hogy nem boldog, és változtatnia kell az életén.

Több helyen tanítasz, közben tanulsz a Táncművészeti Egyetemen, alkalmazott koreográfusként nagyszabású produkciókban veszel részt és alkalmanként táncolsz is. Hol a helye és mi a súlya a Feledi Projectnek ebben a sokféleségben?

Ha százalékban kellene kifejeznem, akkor a Feledi Project 70-80 százalék és minden más a maradék 20-30. Nem tagadom, voltak olyan pillanatok, amikor tele lett a hócipőm az egésszel, és arra gondoltam, elmegyek az Aldiba pénztárosnak vagy árufeltöltőnek is akár, de ha egyik pillanatról a másikra abba kellene hagynom a Projectet, abba belehalnék. Nem vagyok egy otthon ülve, kényelmesen elvegetáló típus.

Fejléckép: Feledi János (fotó: Kaszner Nikolett / Feledi Project)