Aki vállalja a tehetetlenségét, az nevetségessé válik?

Állítólag evolúciós okai vannak annak, hogy a színház izgalmas. Az előadóban ugyanazt a veszélyérzetet ébreszti fel a színpadi kitettség, mint amit a vad érez a vadásszal szemben: megfigyelik, vagyis potenciális áldozat.

Szabó Réka már a bemutató előtt nyilatkozta, hogy a tizenöt éves jubileum apropóján nem akar egy „szépen kiállított szcenikájú”, újabb előadást létrehozni, hanem inkább a függetlenek mai helyzetének tükrében egy performanszban bevezet a társulat elmúlt tizenöt évének kulisszatitkaiba. Szó szerint metaszínházat csinálnak tehát két alapítótársával, Szász Dániellel és Gőz Istvánnal, valamint a Tünet holdudvarának tagjaival - Papp Éva produkciós asszisztenssel, Valcz Péter színész, rendezővel, Czakó Máté színésszel - akik üdítően aktív szerepet vállalnak ebben a performanszban.

Eleve szimbolikus már az alaphelyzet is: míg a Trafó nagyszínpadán teltházzal futnak előadásaik, (Az éjszaka csodái, a Burok, stb.) aközben a pincében bemutatják, milyen szélmalomharcot vívnak ők a felszín alatt - a két szint közti kontraszt pedig üvölt. A Trafó szűkös klubja azért is jó választás, mert itt szó szerint érezzük azt a vért és verejtéket, (főleg utóbbit), ami a 15 évnyi „függetlenséggel” járt. Ma, amikor néhány kattintással büntetlenül körülnézhetünk bárki magánéletében, és amikor mégis egyre ritkább a személyes találkozás, egészen megtisztelő, hogy ilyen közel engednek magukhoz az előadók. "Ugyanabban vagyunk" - állítják ezzel, miközben visszagörgetik előttünk saját időfolyamukat egészen az első mérföldkőig, a rendszerváltásig. Eddigi történetük highlightjai között semmilyen filterezett pillanat, kiszínezett siker nem szerepel. Inkább olyan dolgok, mint hogy hogyan merül fel egy bizonytalan helyzetben Szabó Rékában a társulatalapítás ötlete, mennyire volt „vicces”, amikor a színpadon véletlenül fejbe rúgta Dani Rékát és emiatt abba kellett hagyni az előadást, milyen volt, amikor a tinilányok ovációban törtek ki a nézőtéren Szász Dániel meztelen felsőtestének láttán, hogyan érezte Gőz István magát teljesen meztelenül az Apropó című előadásban, de felidézik azt a jelenetet is, amikor Szabó Réka az egyik előadás végén hirtelen ötlettől vezérelve azzal szakította félbe a tapsot, hogy épp azokban a pillanatokban vonták vissza a támogatásuk egyharmadát.

De mitől érdekes mindez? Nem csak a személyesség és keresetlenség miatt, hanem elsősorban azért, mert ezek a szubjektív megélések az első pillanattól fogva bekerülnek az "objektív" történelem kontextusába. A mozaikdarabokat egy nagyon prózai dolog köti össze dramaturgiailag: az a statisztikai görbe, ami a függetlenek (financiális) helyzetét ábrázolja a színházi törvénymódosítások fényében, és amit Valcz Péter rendszeresen szemléltet is. Hiába, Szabó Réka most sem tudta elrejteni matematikus énjét.

A forma egyszerűségét - vagyis hogy egyes szám első személyben mesélnek nekünk - egy nagyon izgalmas ötlet teszi színházi szempontból is élvezetessé: az, ahogyan ki-be lépkednek a „szerep” és a személyes én között, és a közvetlen jelenlétet vetített felvételekkel (előadásrészletekkel, nagytotálban és premier plánban rögzített riportokkal) váltogatják.

Az egész előadásra jellemző irónia pedig először akkor fordul át tragédiába, amikor Orbán Viktor láthatatlanul is mindenhol jelenlévő entitásként felbukkan.

 - szólal meg ironikus mondata, amit 2017 decemberében a szaúdi Gaith Pharaon ügyére vonatkozó kérdésre adott kitérő válaszként. Ebből - a valódi kommunikációra való képtelenségről szóló – mondatból egy free jazzbe illesztett hangminta válik, amit egészen addig ismételgetnek, loopolnak a szaxofonozó Szász Dániel és cajonozó Gőz István groovjára, míg valódi démonként szinte testet ölt a hangfalban.

Azon sem nevetünk már felhőtlenül, amikor Szász Dániel gengszterrapben adja ki magából a dühét, amikor Gőz István a rá váró szívműtétről mesél, vagy amikor Papp Éva frenetikus szólót csinál abból, mennyi papírmunkával jár egy 15 ezer forintos honorárium kifizetése. Amikor tehát a kilátástalanság elhatalmasodna rajtuk, átveszi a szavak helyét a mozgás, hiszen mégiscsak egy táncos profilú társulatról van szó. Sokszor választják a Szabó Rékára jellemző gesztikus mozgásnyelvet és egyszerre beszélnek és táncolnak, nem így az előadás végén, amikor kimaxolják azt a kitettséget, amiről a cikk elején írtam:

Aki felvállalja a színpadon a tehetetlenségét, az nevetséges lesz? Egy másik országban, másik társadalomban talán kuncogtunk volna a kínjukon. Ma együtt tombolunk velük és csak azt sajnáljuk, hogy fizikailag nem vagyunk részesei ennek a felszabadító rítusnak. Az előadás végén pedig nincs válasz, csak egy hozzánk intézett kérdés: hogyan tovább?

Szabó Rékával készült interjúnk már olvasható a Fidelio márciusi, nyomtatott számában.