Az Operettszínház legújabb produkciójában, a Korhatár nélkülben egyszerre dolgozol tanárként és táncosként: egyik percben a színpadon állsz, a másikban a takarásból szorítasz a kollégáidnak, majd nem sokkal később pedig már partnerekként táncoltok.

Még viszonylag új dolog az életemben a tanítás, egészen más, mint amit eddig csináltam. Most, a Korhatár nélkülben Apáti Bence és Szakály György mellett két duettet tanítottam be balettmesterként kollégáimnak. Emellett a Magyar Táncművészeti Egyetemen a Macher Szilárd vezette végzős évfolyam munkáját segítem. Egészen másképp fáradok el egy tanítással telt nap után, időnként nehezebb másokat rávenni a munkára, mint magamat. De a viccet félretéve, még nincs akkora rutinom benne, de nagyon élvezem, hogy átadhatom a tudást, és izgulhatok értük egy-egy előadás során.

Milyen az utánpótlás?

Tehetségesek, lelkesek, övék a világ! Öröm velük a munka. Ugyanakkor megszakad értük a szívem, nagyon nehéz helyzetben vannak. Az idén végeznek, jövőre ki kell lépniük a munkaerőpiacra, miközben azt látjuk, hogy az egyik intézményben létszámstop van, máshol társulatok szűnnek meg, így külföldön sem tudják most kipróbálni magukat.

Neked megadatott a lehetőség, hogy a pályád elején egy évet Madridban tölts, a Victor Ullate Ballet első magántáncosaként.

Pedig akkor még zártabb volt a tánc világa, nem volt divat külföldre menni, az egyetemen – kis túlzással élve – arra neveltek, hogy az Operaházban táncoljunk. Nem is gondoltam rá, hogy az országhatáron túl érvényesüljek, Spanyolországból is hazahúzott a szívem.

Ha az akkori igazgatód nem javasolja, nem is veszed a bőröndödet?

Nem. De Harangozó Gyula korrekt volt: közölte velem, hogy sok balerina áll még előttem a hierarchia szerint, ezért nem tudna nekem olyan sok feladatot adni, mint amit megérdemlek. Ő javasolta, hogy próbáljam ki magam külföldön. Amikor hazajöttem, szólista lettem. Huszonkét évig voltam az Operaház első magántáncosa, igaz, volt ebben néhány év szünet is. Amikor a 2000-es évek derekán el kellett hagynom az Andrássy úti dalszínházat, akkor sem jutott eszembe, hogy máshol próbáljak szerencsét, pedig hívtak többfelé, például Vámos György, Düsseldorfba. Mégis maradtam. Ilyen vagyok, szeretem a hazámat, szeretem magyarul azt mondani, hogy szeretlek.

A balettől viszont eltávolodtál: a kortárs táncban is kipróbáltad magad.

A legjobb kortárs táncművészekkel dolgozhattam, ez nagy ajándék az élettől. Az egyetemen a klasszikus mellett a kortárs tánc nem kapott akkora szerepet, ebben a mellőzött időszakomban ismerkedtem meg vele és mint kiderült, van érzékem hozzá. De a balettől soha nem távolodtam el igazán, bejárhattam az Operaházba gyakorolni és éltem is a lehetőséggel.

Kozmér Alexandra (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)

Eseménydús a pályád: hullámhegyek és völgyek követik egymást. Egyik évben külföldi vendégszereplés és állami kitüntetés, aztán szakmai mellőzés.

Magasan kezdtem – onnan lehet nagyot esni. De bármilyen fordulatot is vett a pályám, abban biztos voltam, hogy a tánc az én hivatásom, eszembe se jutott, hogy feladjam, még a legmegalázottabb helyzetekben sem.

A maximalizmusom hajt előre, nem álltam meg soha, 33 éves koromig azt sem tudtam, mi az, hogy nyaralás. A baj azonban a maximalizmussal az, ha az ember magától a legtöbbet várja el, hajlamos másokkal is ugyanolyan szigorú lenni. Persze, a minőséget megkövetelem a tanítványaimtól, de csak azért, mert én minden elé a táncot helyeztem, nem várhatom el ugyanezt másoktól.

Pedig nem sokon múlt, hogy most ne egy tornásszal beszélgessek: általános iskolásként még szertornászként versenyeztél.

Hattól tízéves koromig a torna volt az életem: hajnali kelések, edzések, versenyek. A balett ennek az edzéstervnek volt a része, heti kétszer álltunk a rúd mellé. Hamarabb vettem fel a spicc cipőt, minthogy láttam volna egy balett előadást. Élveztem a gyakorlás minden percét, ráadásul a balett sokkal biztonságosabbnak tűnt egy olyan kislány számára, aki esik-kel torna közben, potyog a gerendáról, és akinek mumus a lóugrás. Aztán édesanyám egy szép napon megfogta a kezem, és elvitt felvételizni a Balettintézetbe. A többi már történelem.

Mindig az aznapi feladat, a kihívás vonz. Szerencsés vagyok, nincs hiányérzet bennem. Ha visszatekintek a pályámra, minden fontosabb szerepet eltáncolhattam.

Más feladatok találják meg az Operettszínházban a balerinát, mint az Operában?

Nagyon sokrétű a feladatom az új munkahelyemen, itt nem csak táncos vagyok, de balettmesteri feladatokat is ellátok. A balettmesteri feladatkör is sokrétű: más, amikor gyakorlatot tartok és más, amikor szerepet tanítok be. Utóbbit nagyon szeretem,

De mindezen túl, balettművésznek lenni mindenhol ugyanaz: nem csak a minőség, a tökéletességre törekvés, de sokszor a lépések is azonosak: például Seregi László Makrancos Katájának a pas de deux-je ugyanaz, táncolja az ember az Andrássy úton vagy a Nagymező utcában.

Mikor táncoltál utoljára közönség előtt?

Tavaly nyáron, a Hófehérkében, a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Igazi ajándék volt az az előadás. Októberben pedig még közönség előtt mutathattuk be a Marica grófnőt az Operettszínházban.

És mikor láthatunk újra színpadon?

Júniustól játszunk újra, új bemutatónk a Hegedűs a háztetőn lesz, Bozsik Yvette koreografálja, ezt később kivisszük a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra. Szeptemberben elvisszük a Korhatár nélkül második felvonását a Pécsi Tánctalálkozóra. Az egyetem nyári intenzív kurzusán is tanítok majd, ősszel pedig újabb izgalmas feladat vár, hogy ez pontosan mi, legyen egyelőre titok.

A Korhatár nélkült online mutatjátok be. Hogy érzed magad ebben a hibrid színházi világban?

Nézőként mindig az élő előadás vonzott, a színház atmoszféráját nem pótolhatja semmi, de persze fontosak ezek a streamelt előadások, táplálék a kultúrára éhes közönségnek. Táncosként pedig ugyanúgy izgulok a felvétel előtt. A próbák ugyanolyan kemények, az előadás során ugyanúgy a tökéletességre törekszünk, csak a közönség visszajelzése hiányzik. Nagyon. De a Korhatár nélkül igazi csemege:

Az első felvonásban a Hattyúk tavától A mosoly országáig utazunk a klasszikusok között, a másodikban pedig a kortárs kap nagyobb szerepet. Csodálatos darabok, balettmesterként és balerinaként is hálás feladat: egy estén táncolhatok és láthatok klasszikus Csajkovszkij-balettet, őrizhetjük a magyar balett hagyományait Seregi neoklasszikusában, közben pedig megismertethetjük a kortárs tánc szépségét Zachár Lóránd koreográfiájában – és persze ne feledjük Bajári Leventét sem, akinek a tolmácsolásában A mosoly országa egy modernebb feldolgozását láthatják a nézők. És ami igazán különlegessé teszi a táncgálát, hogy kifejezetten ránk, az Operettszínház balett-táncosaira szabták. Nekünk alkotta Zachár Lóránd a második felvonást, a próbafolyamat is interaktív volt, közösen dolgoztunk. Ritka esemény manapság, hogy egy társulatra írjanak egy darabot – most ez történt, és hálás vagyok, hogy a részese lehetek.

Fejléckép forrása: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház

Támogatott tartalom.