Álomkommandó

Bár lehet, hogy ez az utóbbi kissé nagyképű kifejezés. Módosítom: nagyon határozott, tiszta az előadás dramaturgiai íve, látványokban, mozgásban, zenéjében egységes, van karaktere a figuráknak, anélkül, hogy bármiféle személyiségpszichológia veszélye felmerülne. És mindezzel nagyon stabil alapot teremt ahhoz, hogy a néző létrehozza saját értelmezését. Ami már nagyon személyes, és lehetnek hatalmas eltérések az egyes olvasatok között, de ez magától értetődő. Én most kevésbé a saját olvasatommal szeretnék szórakoztatni bárkit is, inkább azt próbálom meg rekonstruálni, mi alapján lehet(ett) azt megalkotni.

A látvány egyfelől minimalista, hiszen az egyetlen díszletelem egy kétszárnyú ajtó, amely mögül éles reflektorok világítják szembe a nézőt, ha egy szereplő belép. A nyitó képben is meghatározó fehér táncszőnyeg legalább ennyire fontos része a térnek, hiszen elengedhetetlen alap a darab főszereplőjének, a vetítésnek az érvényesüléséhez. A tiszta feketébe öltözött táncosok fejükön fekete kapucnival téglalap alaprajzú vetített „cellácskákban” csúsznak-kúsznak-másznak – táncolnak. A legegyszerűbb fekete-fehér kontraszttal, a teljesen síkra leterített koreográfiával, a világosan komponált térbeli alakzatokkal már itt, még a technika igénybevétele nélkül expresszív látvány teremtődik meg.

A kiinduló „talaj-össztánc” után pedig talpra állnak a táncosok, és nagyon jó ritmusban követik egymást az egyes jelenetek, melyek legfőbb elválasztója azon a bizonyos ajtón való belépés. Ami nem feltétlenül az álomba való belépés, hiszen van még egy virtuális „tér”, ahová belépnek, -ugranak, -vetődnek, -vettetnek, s ez pedig az a talajra vetített mozgókép, az előadás legkülönlegesebb, legizgalmasabb eleme. Mozgókép annyiban, hogy a padlóra kivetített alakzatot a táncos mozgása generálja, alakítja, legyenek azok egymást keresztező ellipszisek, sakktáblamintázat, neonkék vonalakból álló rácsozat vagy valamilyen fátyolszerű, gomolygó forma. De nem csak absztrakt formák tartják foglyul a táncosokat – akik tehát bármennyire is irányítói, mégiscsak rabjai a virtualitásnak –, hanem fontos az a kis árnyékfigura, „aki” először az egyik táncos hátán jelenik meg, mulatságos irritációkat okozva szegénynek, majd az egyik leghatásosabb képben megsokszorozódva beborítja az egész színpadot, annak minden felületét, hogy tökéletes rémálommá sűrűsödve szippantódjanak fel az egyik táncoson/táncosban.

Bár a koreográfia talán nem az elsődlegesen fontos ebben a darabban, annak dinamikus, pontos kivitelezése mégis lényeges része az egésznek. Elektronikus technikától mentesen a legfeszültebb részek talán azok voltak, amelyekben csukott szemmel mozogtak, dolgoztak együtt, bonyolult térformákban is, s csak a hangok, a lélegzetvételek és természetesen a maximális egymásra figyelés teremtettek mindehhez alapot. A lányok karaktere élesebben vált el a fiúkéhoz (Dózsa Ákos, Szász Dániel, Vass Imre) képest. Nagy Andrea érzékeny, finom játékos figurája mellett, Vadas Zsófia Tamara zömökebb, keményebb karaktere és Góbi Rita neurotikus megnyilvánulásai széles, színes palettát adtak. A néző akár el is kezdheti megírni az ő történeteiket, vagy végiggondolni a saját álomképeit, vagy egyszerűen csak örülhet annak, hogy látott egy jó előadást.

2008. február 14-16. 20:00, Trafó, Tünet Együttes (Szabó Réka Társulata): Nincs ott semmi – avagy alszanak-e nappal az álmok