A tel-avivi székhelyű társulat megalapítása Noa Wertheim és Adi Sha'al szerzőpáros személyéhez köthető. Első koreográfiájuk, a Vertigo a Sha'al légierőnél szerzett személyes élményein túl az emberi kapcsolatokat járja körbe, „szédülésig". A Vertigo20 két évtized alkotása előtti tiszteletből létrehozott darab kiindulópontja nem változott: továbbra is az emberi kapcsolatok jelentik a mozdulatok bölcsőjét.
Megszokhattuk már, hogy a kortárstánc-koreográfiák előszeretettel táplálkoznak az emberi társadalom viszonyrendszereiből: szociális különbségek, társadalmi elvárások, szerelem, kiábrándultság, közöny, elfogadás, kirekesztettség, előítéletek, konfliktusok, vad szexualitás, egyszóval mindazon árnyalatai annak, amelyek mi magunk vagyunk. A Vertigo20 annyiban más, hogy mindezt különös atmoszférába helyezve kiszakítja az időből, és nem hagyja, hogy a jelenben, vagy bármely más történelmi korban érezzük magunkat. Világáról mégsem állítható egyértelműen, hogy elrugaszkodott fantáziavilág, mindent megtesz, hogy hangulatában életünk valóságát formálja. Noa jelen darabja, rá jellemző módon egy megfakult, analóg fotópapírt idézve a fehér-fekete elegáns színskálájában mozog. A csipkével gazdagított modern szabású anyagok, a szürke dominanciája és a luftballon használata szintén nem idegen az alkotótól, ahogy tőlünk sem. Szívesen mártózunk meg a letisztított játékos környezetben, ahol a drámai éleket, rideg árnyalatokat elpuhítja a gyermeki ösztön és a humor.
A színpadkép egy sávot jelöl ki a koreográfia eseményeinek, és a frontálisan nyitott szürke keret teremt hátteret a darabnak. A színpadi szürkeséget a világítás is támogatja, a fehér fényen kívül az alkotó egy-egy jelenet erejéig kizárólag a kék színt engedi be és a látványhoz intelligensen használja fel a művészek árnyékait. koreográfia apró fejezetei új ablakokat nyitnak, amelyen keresztül a néző egy különös társadalom formálódó életébe leshet be. A szükséges mértékig teret enged a szürreális látványelemeknek, meglepő öltözékeknek, frizuráknak.
A közösség interakciója középen zajlik, míg a többiek csendes kívülmaradók: a díszlet falain elhelyezett vékony párkányokon ülnek, várakoznak. A várakozók személye folyamatosan változik, ahogy az élet eseményei is más pozícióba sodorják az embert: sors által kijelölt különböző karokba, eltérő helyzetekbe. A véletlenszerűség dönt az ölelő karokról, ugyanez igaz akkor is, amikor ártó kezek közé kerülünk. Alapigazság az, hogy hajlamosak vagyunk ignorálni más ember tragédiáját, melyet remekül érzékeltet a táncosok támadásra adott csöndes reakciója, egy nemi erőszakkal szembeni teljes közöny.
A koreográfia alakzatait egyértelműen az emberi kapcsolatok rajzolják ki, a közösséghez kézenfogással illeszkednek be, a kiközösítés vagy szerelmesek egymásra találása eltérő motívumokba rendezi a hat lányból és eggyel kevesebb fiútáncosból felépülő társulatot. A történések gyorsan zajlanak, a koreográfia dinamikáját remek érzékkel törik meg a lassabb fejezetek, meglepő váltások: például amikor két férfi közötti rivalizálást, hatalmi harcot „bizalmi" játék zárja.
A tömbben egyszerre mozgó, néhol egymás között sebesen rohanó, ugró táncművészek szimbolikus mozdulatsorait, a darab filmszerű jelenetei teszik cselekményessé, utóbbiak pedig mélyen az emlékünkbe ágyazzák magukat. Ilyen például a közösség által erősen támogatott házasságkötés, a fiatalok szertartásra való felkészítése, mely utalhat egy fiktív közösség törzsi hagyományaiban fellelhető, társadalmi presszióra. Jelen eseményről egyszerű, de annál látványosabb szckenikai eszközökkel esküvői csoportkép is készül, amely visszaránt minket a hétköznapiságba. Hatásos, mégsem meglepő eszköz az újra és újra megjelenő szimbolikus fehér luftballon: néhol világító égitest, néhol a színpadot benépesítő rét.
A zene a koreográfiához igazodva jelöli ki a fejezetek határvonalait. A fúvoshangszerek a vásári zene játékosságát idézik, és a hangzás jól egyensúlyozik a könnyed vicc és drámaiság metszéspontján. A magas technikai nehézségű tánc mozgásvilágába áttetsző szálakkal szövi Noa humort. A táncosok kiváló felkészültségén, hiteles előadásmódján túl a karakteres mozdulatokat komoly szinkronitással prezentálják, és a társulat összhangja szintén példaértékű. Az előttünk zajló stiliztált élet szereplői egytől egyik karakteresek, együtt élve a mozdulatokkal a világuk valós szereplőivé válnak.
A darab stilizált látvány- és hangulatvilága, a drámával vegyített humor, egyszóval minden, ami az előadást keserű-édessé teszi, sem a magyar, sem a közép-európai kulturális hagyományoktól nem áll távol. Mindezt jól jelzi, hogy a közönség négyszeri visszatapsolás ellenére sem akarta elengedni a táncosokat. A társulat hajszálvékony eszközökkel operál, és kifejezésmódja olyannyira egyedi, hogy talán nehezebben nyeri el a különös ízt kevésbé befogadó nézőközönség kegyeit, azonban, ha teljesen átadjuk magunkat az élménynek, és hagyjuk elszédíteni magunkat, a Vertigoval sosem látott helyekre juthatunk.
hírlevél
