Kering egy nagyon romantikus történet arról, hogy tulajdonképpen a Béjart Ballet Tűzmadár előadása Markó Ivánnal a főszerepben ösztönözte Önöket a Győri Balett megalapítására. Hogy történt ez?
Onnan kezdeném, hogy az Állami Balettintézet növendékeiként már első évfolyamos korunktól játszottunk az Opera darabjaiban, így testközelből láttuk a kor legnagyobb magyar balettsztárjait: Kun Zsuzsát, Róna Viktort, Fülöp Viktort, Orosz Adélt, stb. Következésképp semmi más vágyunk nem volt, minthogy „hercegek és prímabalerinák” szeretnénk lenni. Ráadásul
az Operaház repertoárja akkoriban a modernebb Seregi-koreográfiákon túl főként klasszikus művekre épült. Ebbe a közegbe valósággal berobbant a Béjart-darab a maga szimbolikusságával és forradalmiságával.
Úgyis, hogy Lőrinc György évfolyamvezető balettmesterünkkel minden darabról előzetesen beszéltünk, tehát elvileg nem kellett volna, hogy felkészületlenül érjen bennünket. Mégis elementáris hatással volt ránk, ahogy a koreográfiában megjelentek a partizánok, egyikükről aztán letépik a ruhát, és ott állt, mint tűzmadár. Ettől a hetvenes években elájultunk és azt mondtuk, hogy mi is ilyet akarunk táncolni!
A csodálatos mandarin, (1981) Táncol: Bombicz Barbara és Kiss János (Fotó/Forrás: Laposa Tibor)
Markó Iván mit szólt az ötlethez, hogy társulatvezető legyen egy akkor még tapasztalatlan táncosokból álló gárda élén, feladva az európai táncosi karrierjét?
Már az előadás után berohantunk az öltözőjébe, elkértük a balettcipőjét, és elkezdtünk vele ezekről beszélni. Később egyeztettünk vele egy randevút az Opera büféjéhez, amire nem jött el, de megtudtuk, hogy elment a 25. Színházba egy Fejes-darabot nézni. Odamentünk, és a szünetben letámadtuk őt, amitől majdnem elájult. Kérdezte, hogy „mit akartok tőlem?” Mondtuk, hogy „szeretnénk egy együttest, és legyél a vezetőnk”. Annyira hittünk ebben az őrületben, hogy a falon is átmentünk volna. Ez győzte meg őt is.
Miért éppen Győrt szemelték ki a terv megvalósításához, ahol akkor még semmi hagyománya nem volt a táncnak?
Greiner Éva osztálytársunk édesapja győri volt, tőle tudtuk meg, hogy Győrben épül egy színház. Elkezdtünk kombinálni, hogy mi lenne, ha együtt maradnánk. Az előzménye ennek az volt, hogy megalapítottuk a Koreográfiai Stúdiót Lőrinc Katalinnal, Krámer Györggyel és az akkori évfolyamtársainkkal. Ez óriási tettnek számított akkoriban, hiszen – ahogy akkor Hidas igazgatónő mondta is – minket nem koreográfusnak képeztek, hanem táncosnak. Mégis sikerült megvalósítani a tervünket. Nemsokára újabb akadályokba botlottunk, amikor az akkori miniszter kérésére a Táncművészek Szövetsége azt a szakvéleményt adta ki, hogy Győr egy iparváros, Győrnek nincsenek tánchagyományai, nem tartják támogatásra méltónak az elképzelést. De addigra már mindenkit meg tudtunk győzni a tervünkről, a győri döntéshozók is nagyon szerették volna, ha létrejön ez a társulat, így végül november másodikán,
halottak napján megszülettünk.
Aznap volt az első bemutatónk, a Nap szerettei, amit ovációval fogadott a közönség, tehát semmi fokozatosság nem volt, hanem egyszer csak berobbantunk ide.
Ön is számos előadás főszerepét táncolta. Melyik volt a kedvence?
Nagyon sokat táncolhattam fantasztikus szerepeket, de mégis a Csodálatos mandarin az, aminek főszerepe a legnagyobb kihívást jelentette. Markó Iván és Gombár Judit szinte az eredeti librettó ellentétére fordították a cselekményt, itt a lány valósággal megszüli a Mandarint. Baltimore-ban, a Színházi Világtalálkozón is volt szerencsém táncolni ezt a szerepet Ladányi Andreával vagy Bombicz Barbarával felváltva, és ott meg is kaptuk a kritikusok díját. A táncosok karrierje tiszavirág életű, nagyon fontos, hogy az ember ki tudja táncolni magát. Én összesen huszonöt évet táncoltam, de Iván távozása után már csak olyan szerepekbe álltam be, amik művészi jelenlétet kívántak, mert amikor ’91-ben igazgató lettem, minden átértékelődött.
Honnan tudott erőt meríteni akkor, amikor Markó Iván elhagyta a társulatot és letiltott minden repertoáron szereplő művet?
A nulláról kellett elkezdeni az építkezést, semmink nem maradt.
Akkor azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ki kell törnünk a világba, nem engedhetem, hogy provinciális társulat legyünk. Hála Istennek ez így is történt: három év múltán már külföldi turnéink voltak.
Nekem az volt a feladatom, hogy olyan alkotókat keressek, akik tudnak azonosulni a mi szellemiségünkkel. Nagyon hálás vagyok az amerikai Robert Northnak, akit sikerült állandó alkotónak megnyerni, és rengeteg olyan maradandó alkotással ajándékozott meg bennünket, mint amilyen a Carmen volt ’98-ban. De említhetném akár Bombicz Barbarát, William Fomint, akár Christopher Bruce-t, ifj. harangozó Gyulát, Ben van Cauwenberget, vagy Vámos Györgyöt, és az utóbbi években Velekei Lászlót, akik maradandó koreográfiákat hoztak létre.
Trisztán és Izolda (1983) Táncol: Ladányi Andrea és Kiss János (Fotó/Forrás: Bánkuti András)
Azáltal, hogy sikerült a városvezetés és a közönség támogatását megnyerni, nem veszítettek a társadalmi folyamatokra reagáló, progresszív szellemiségből?
Mi máig azt képviseljük, amit 1979-ben elkezdtünk: mindig is az embereknek akartuk elmondani a véleményünket a világról. Sokáig bírált is engem a kritika azért, mert ragaszkodtam a táncszínházi formához és történetmeséléshez.
De mi a bibliai történetek apropóján is ugyanazt kerestük, mint amikor a családi erőszakról készítettünk darabot: hogy miként lehet a testünkkel kifejezni a véleményünket olyan témákról, amikről verbálisan nem lehet ilyen egyértelműen beszélni.
Győrben a társulat működésével, táncképzés elindításával, és a fesztiválokkal sikerült a táncot egy népszerű műfajjá tenni. A Táncművészek Szövetségének társelnökeként mit gondol, ugyanez sikerülhet országosan is?
A társulatvezető énem mellett a másik a táncvédő szerep. Az ember persze elsősorban azért dolgozik, hogy legyen egy sikeres együttese, de ez nem zárja ki, hogy ne szeretnénk jót másoknak – túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy ne próbáljuk meg egymást segíteni. Úgyhogy természetesen nincs megállás, a fiatal táncművészekért tenni kell. Három éve elértük, hogy jöjjön létre az Imre Zoltán Program, ami komplexen igyekszik segíteni a pályakezdő táncos alkotókat, most pedig azért kell küzdeni, hogy minél több támogatás jusson erre a területre. Ehhez marha sokat kell dolgozni, máskülönben nem megy.
Velekei László - Győri Balett: A terem (Fotó/Forrás: Mészáros Mátyás)
Az idei szezon végén lejár az igazgatói megbízatása. Hogyan készül a staféta átadására?
Minden erőmmel azon voltam az utóbbi években, hogy az utódomat kineveljem, hogy aki majd a Győri Balett harmadik balettigazgatója lesz, az művészileg és emberileg is minőséget, értéket, moralitást képviseljen. Boldog vagyok, mert ez a személy megvan:
Velekei László abszolút abban a szellemiségben alkot, amit én is igyekeztem képviselni. Ebből a szempontból biztosított az együttes jövője.
Kitűnő táncosaink vannak, akik morálisan is együtt tudnak működni, és ez nagyon fontos egy ilyen közösségben. Mindenki Rómeó és Júlia akar lenni, itt mégis egy erős közösségnek kell lennünk, hogy elérjük a célunkat, ami az, hogy a legjobbak legyünk.
(fejléckép: Iró Zoltán)
hírlevél
