- (Nagy nevetés.) Ez már az interjú része? Engem nagyon sok minden érdekel, azt hiszem, ennek családi okai vannak: apukám újságíró, író, anyukám színésznő, előadóművész, gyakorlatilag a Thália Színházban nőttem fel, korán a kezembe adták a könyveket, és ez biztosan rám ragadt. Nemrégiben egy műsorban feltették a kérdést, hogy mire vagyok a legbüszkébb. Arra, hogy sokféle dolgot szeretek csinálni a világban, de a szakmámban is. Ifj. Nagy Zoli egyik nap Diótörő tudott lenni, a következő napon Spartacus, és nekem is volt már szerencsém mindkét szerephez. Nem akarom, hogy szerénytelenül hangozzon ez az összehasonlítás, inkább csak arról van szó, hogy szerencsésnek tartom magam, mert táncolhattam a fehér balettdresszes klasszikus hercegeket és hús-vér karakterfigurákat is. És az élet más területein is szeretem, hogy van boksz meg balett meg ezer más... Persze, mondják, hogy aki sok mindenben tehetséges, az igazán semmiben sem az. (Nevet.)

- Amikor gyerekként színházba jártál és olvastad a könyveket, az életkorodnak megfelelő darabokat nézted, vagy inkább koravén kisfiú voltál?

- Koravén, de nem a színház miatt. Ami abból az időből megmaradt emlékként, az a Tanár úr, kérem meg A doktor úr, a viccesebb, vidámabb darabok. A könyvekkel már más a helyzet, kezembe kerültek olyan regények is, amiket akkor még valószínűleg nem értettem igazán. Mostani fejjel egész másképp olvasom Orwell 1984-ét, az utóbbi két-három évben kétszer is újraolvastam. Ugyanilyen Kundera, akivel tíz évvel ezelőtt találkoztam, de ma értem őt igazán.

- Gondolom, a szerepformálásban is nyomon követhető ez az érési folyamat, a te személyiségváltozásod.

- A Makrancos Kata Petruchióját először 2005-ben táncoltam, és ha most megnéznéd, egész mást látnál. Amellett, hogy technikailag fejlődtem, emberileg lett érettebb a figura, hiszen változtam, értek hatások, megtapasztaltam, milyen a házasság, van két gyerekem, állnak mögöttem szerepek, és ezek mind-mind, akarva-akaratlanul felkerülnek a színpadra. Spartacus szerepét fiatalon megkaptam, olyan fiatalon, mint addig senki. Nagy fájdalmam, hogy azóta nem játszhattam, mert 25 évesen nem lehet az ember olyan, az a Spartacus, mint akit negyvenévesen Fülöp Viktor eltáncolt. Ha ezt nagyon primer módon lefordítom, akkor azért, mert egy harcedzett, tapasztalt rabszolgavezért, akit nem az ereje tett vezetővé, nem azért lehet hitelesen eljátszani, mert valaki százkilencven centi és száztíz kilót nyom fekve, hanem kell hozzá intellektus, tapasztalat, az életben, a boldogságban, a boldogtalanságban való megmerítkezés. Egy színész egészen más Hamletet játszik huszonöt évesen és negyvenévesen, a mi pályánk viszont rövid: mire megszerezzük azt a technikai tudást és élettapasztalatot, addigra elkopik a test.

- Volt már szerep, amiben megbuktál?

- Azt hiszem, illetve remélem, hogy nem. Nekem legalábbis nem szóltak róla. (Nevet.)

- Teljesen elégedett soha nem vagyok magammal. Erős az önkritikám, és nyilván csak ezzel lehet előrébb jutni. Sokáig nem mertem magam visszanézni. Ma már nézem a felvételeket, de még mindig gyomorgörccsel, és mindig azt érzem, borzalmas... De muszáj ismerni a hibáimat, mert technikailag mindig van hova fejlődni. Petruchiónál érzem azt, hogy az enyém, hogy - természetesen a saját korlátaim
között - meg tudom csinálni. Iván Karamazovot sokat próbáltuk, beleástam magam, próbáltam Bencét és Ivánt szinkronba hozni. Elképesztő feladat volt ez a szerep, mert két felvonáson keresztül gyakorlatilag levegőt venni nem tudsz, de azt érzem, ott is elértem a határaimat. A Szentivánéji álom Zubolyánál vagy Oberonjánál sem szokott hiányérzetem lenni, inkább a pusztán technikai dolgokat igénylő szerepeknél van egy magammal szembeni elvárás, egy olyan magas belső mérce, ahová még nem értem fel.

- Két Shakespeare-drámát is említettél. Mi az, ami ezeket a prózai műveket jó balettalapanyaggá teszi?

- Nehéz kérdés. Talán a jól megírt helyzetek. Arról viszont ne feledkezzünk meg, hogy van egy koreográfus, egy legenda, Seregi László, aki A makrancos Kata színrevitelekor azt mondta, hogy olyan darabot akar készíteni, amit az ő kétkezi munkás édesapja is megért, és nem kell a táncosnak a szövegkönyvet, a nézőnek pedig a műsorfüzetet olvasgatni, hogy rájöjjön, épp mi történik. A Szentivánéjinél - ami régóta és hatalmas sikerrel megy - ezzel szemben mégis pici hiányérzetem van, igaz, annyiszor láttam színházban, hogy bennem élnek a prózai gegek, amelyektől nem tudok elvonatkoztatni.

- És a nagyregények mennyire relevánsan adaptálhatók?

- A Karamazov testvérek című balettet a világon mindenhol szereti a közönség, a kritikusok pedig gyűlölik. Talán azért, mert történetet mesél, vagy tán a nem trendinek számító sajátos orosz táncnyelv miatt. Az biztos, hogy nem szerencsés számonkérni a baletten regényt, hiszen többoldalas belső monológokat, filozófiai eszmefuttatásokat a hitről vagy a bűnről képtelenség megjeleníteni a színpadon. És ugyanez igaz mndjuk az Anna Kareninára is. Azt tudomásul kell venni, hogy minden adaptáció egyfajta olvasatot ad, a regény világát érzékelteti. Nyilván soha nem tudnak analóg lenni az alapművel, szerencsés esetben azonban a néző az előadás után leveszi a polcról a könyvet.

- Vannak szerepeid, amiket átvettél, és vannak olyanok, ahol te táncoltad a premiert. Egyszerűbb beállni egy produkcióba, mint magadnak megszülni a karaktert?

- Az lenne a politikailag korrekt válasz, hogy az a jó, ha premier-szereposztásban táncolsz. Ilyenkor azonban nagyon magadra vagy hagyva: egy idősebb koreográfus elmagyarázhatja, mit szeretne látni, de ennek technikailag jó, ha negyven százalékát meg tudja mutatni. Én szeretem, tisztelem a régi legendákat, felnézek rájuk. Szeretek támpontokat kapni, hogy lássam, mások mit gondoltak adott  karakterről, hogyan csapódott le bennük, ezért például a Spartacus esetében megnéztem Fülöp Viktor, Havas Ferenc, Solymosi Zoltán, ifj. Nagy Zoltán felvételeit. Végül persze mindegyik szerepből Apáti Bence lesz, mert művészi értelemben nagyon önfejű vagyok, konkrét elképzeléseim vannak, és nehezen viselem, ha elkezdenek farigcsálni. Seregi Lászlóval kezdetben, huszonegy-két éves koromban sokat és keményen küzdöttünk: azt akarta, hogy azt valósítsam meg, amit ő látott egy figurában. Az évek során bizalmat kaptam tőle, és ma már engedi, hogy azt csináljam, amit én gondolok, mi több, azóta ezt adja tovább, ezt tanítja be. Ennél nagyobb elismerést azt hiszem, nem is kaphatnék.

- Említetted Seregit a darabok érthetősége kapcsán is. Ha van egy történet, nekem, a nézőnek jóval könnyebb a dolgom, és feltételezem, a színészi vénával megáldott táncosnak is. Amikor viszont tisztán a táncról van szó egy absztrakt mű esetében, én esztétikus testű táncosokat látok, akiknek "csak" annyit kell tenni, hogy pontosan kivitelezzék a koreográfiát, és ez bűvöl el. De mi a helyzet a táncossal: van ebből a szempontból nehézségi különbség koreográfia és koreográfia között?

- Találkoztam olyan darabbal, ahol kifejezetten segített, hogy bele tudtam helyezkedni egy karakterbe, és azért tudtam magamévá tenni az érzéseit, mert valaki vagyok, aki egy történet szituációiban él, ugyanakkor Balanchine-nak is megvan a maga varázsa. A modern és kortárs darabok jórészt arról szólnak, hogy van egy test, ami végtelen számú variációban tud mozdulatokat létrehozni és hatást elérni. Számomra az is izgalmas, amikor nem a színészi vénára van szükség, hanem a koreográfus irányítása alatt szinte hangszerré válik a test.

- Te klasszikusban és kortársban is "utazol". De van-e ennek a megkülönböztetésnek, specializálódásnak létjogosultsága?

- Eszembe jut Solymosi Tamás és Zoli, akik speciálisan klasszikus táncosok, a világ legjobbjainak számítottak-számítanak, ugyanakkor nálunk, a Magyar Nemzeti Balettnél sok kollégámmal együtt mindkét műfajt megtanuljuk, gyakoroljuk, viszont fordítva már nem hiszem, hogy működik. Egy csak kortárssal foglalkozóra nem tudsz ráadni egy spicc-cipőt, és nem tudja egy Hattyúk tava férfi variációt vagy akár csak a Diótörő Rózsakeringőjét eltáncolni. A klasszikus balett ha nem is mindennek az alapja, de egész egyszerűen szükség van rá: hiába gyönyörű egy kortárs mozdulat, ha a táncos a végén nem tudja úgy leszorítani a lábfejét, az esztétikai élmény nem lesz teljes.

- Azt hiszem, a blogodban írtál a sport és a balett közti párhuzamról. Fanatizmus nélkül nem megy?

- A színész nem úgy kezdi a napot, hogy másfél órán át beszédtechnikai gyakorlatokat végez, a tűzoltó sem azzal melegít be, hogy tűzoltást gyakorol. Mi minden reggel, még a próba előtt, a balett-teremben kezdjük a munkát. Ezen túl kell lenni. Nyilván minél öregebb valaki, annál nehezebben megy, és ehhez bizony némi fanatizmus szükséges. Ez a sportértéke a balettnek. Aztán jön az aktuális szerep gyakorlása, ahol a művészi értéket is hoznod kell. A Madách Színházban dolgoztunk a Contact című produkcióban, ahol kiválasztottak a főszerepre, és szöveget is kellett mondanom. Tizedannyi energiát kellett mozgósítanom, mert a szövegben benne volt a közölnivaló, nem csak a test beszélt. Jó, nyilván nekem annyira nem nehéz megszólalni a színház miatt, vagy mert sokszor indultam szavalóversenyeken, és ha nem lett volna akkora a mozgásigényem, lehet, hogy színészként kötök ki a színpadon. De ha csak a biológiáját tekinted a dolognak: Hamletbe mentálisan halsz bele, Spartacusba viszont fizikailag is, mert fáj a csípőd, a térded, a bokád, hazamész, befekszel az ágyadba, és azt érzed, vége. Másnap azonban felkelsz, és újrakezded. Egy sportoló hónapokat készül a nagy versenyre. Egy táncos szinte ugyanazt a munkát végzi el, csak neki hiányzik az a regenerálódásra szánt idő, amit egy világbajnokság vagy olimpia után a sportoló megkap. Nagyon sokat hallottam gyerekként, hogy ez egy nagyon nehéz szakma, hogy mivel jár. Azt szoktam mondani, hogy az élettel kötött szerződésemet egyoldalúan módosították. Amikor felvételiztem a Balettintézetbe, anyukám azt a Nők Lapját adta oda nekem, amiben Solymosi Tamás és Zoli volt címlapon. Sokat számított, hogy példaként láttam két férfit, akik jól néznek ki, akik a táncnak köszönhetően sikeresek, világhírűek. Ez az ismertség ma hiányzik, és részben ennek is köszönhető például az, hogy négy kölök felvételizik a Balettintézetbe, mert az anyukájuk nem tudott ilyen címlapos női magazint eléjük tenni.

- (Nevet.) Ez egy nonverbális szakma! Tíz éves korom óta azt hallom a balett-teremben, hogy csönd legyen, csönd legyen, csönd legyen. Én csöndben maradtam, de akik nem, azoknak még hangosabban mondták, vagy kiküldték őket. Ez nyilvánvalóan ránk ragad valami módon. Én is még csak tanulgatom, hogyan kell megszólalni. Az írás más. Középiskolában többször kaptam dupla egyest sokoldalas történelemdolgozatra, mert bár nagyon szórakoztatóak voltak, de kevéssé kapcsolódtak a tárgyhoz. Ha van az embernek egy író-újságíró apukája, a genetika óhatatlanul működik! És terápiának is jó, mert kiírható a gond, a bánat, feldolgozható mindaz, amit esetleg nem tudsz eltáncolni.