A változások sűrűjében borzasztó nehéz ugyanis érvényes látleletet, pillanatfelvételt adni egy olyan korról, aminek megítélése még a tudósok részéről is vita tárgyát képezi. Létezik a globális felmelegedés? Veszélyben van az emberiség és a természet? Visszafordítható folyamat vagy már végérvényesen elkerülhetetlen a világ ökológiai pusztulása? A fejlődés vagy már a leépülés fázisában tart az emberi faj evolúciója?
Duda Éva táncosaival nem is szeretett volna állításokba, didaktikus tanmesékbe bocsátkozni, inkább csak kérdezni, felmutatni. Ahogy egy interjúban maga is megfogalmazta, „a táncnak rosszul is áll, amikor valamit nagyon el akarsz mondani vele, de erős hangulatokat és érzeteket lehet közvetíteni.” Azt hiszem, ez esetben az arany középúton voltak elrejtve a csapdák: ez az előadás egyszerre akart metaforikusan és konkrétan fogalmazni, és ezeknek a közlésmódoknak a közös uniója nagyon szűkös tartomány, ahonnan letérve hol az esztétika, hol a didaxis oldalára billen el az alkotó. A kezdő képekben még a kettő egyensúlyát látjuk: a homok-pasztellszínű ruhákon (jelmez: Kiss Julcsi) egy-egy belső szerv sejlik fel grafikusan, a táncosok töredezett mozgása pedig arra enged következtetni, hogy egyszerre ősemberek és futurisztikus robot lények, akik éppen öntudatukra ébrednek. A test és a világ ingereinek felfedezése is egyaránt értelmezhető a múlt vagy a jövő irányából, a környezettel való, komikusra hegyezett, hosszan elnyújtott ismerkedés azonban azt is üzeni:
az emberiség megszületésétől fogva saját automatizmusainak rabja.
A halandzsanyelven gügyögő lények nem ébresztenek empátiát a nézőben, de ez nem feltétlenül baj, hiszen elkerüli a „régen minden jobb volt” típusú sematikus gondolkodást és objektíven viszonyul az emberiség anyaghoz kötöttségéhez. A darab feltesz egy kérdést: Miért nem tudunk egymással békességben élni? És már a darab elején ott a válasz: az öntudatra ébredés után rögtön a harc, az ellenségeskedés jelenik meg mint az evolúció következő lépcsőfoka.
A társulattól megszokott dinamizmus is abban a képben csúcsosodik ki, amikor a táncosok, mint egy ringben, kettesével összecsapnak.
Különbözőségük, a táncosok alkati, életkori és bőrszínbeli változatossága is ekkor válik igazán szembeötlővé, és ez igazán üdítő látvány egy hazai táncelőadásban.
A probléma az, hogy ezután rövid, asszociatív jelenetek követik egymást, a néző azonban a teremtéstörténet lassú felvezetése után átfogó narratívára számítana. Látunk azonban igen erős és izgalmas képeket: talán a legkiemelkedőbb az, amikor a modern civilizáció visszásságait oly jól jellemző kifutóhelyzetben (ld. még: Soharóza: Tabu kollekció ) ütemes technóra vonultatja föl a külsődleges, sztereotip viselkedésmintákat: az affektáló, a macsó, a gengszter, a finomkodó, a magát kellető, a szexista, az extravagáns stb. figurákat. Duda Éva törekedett arra, hogy a táncosok ne csak testükkel legyenek jelen, és a komplex előadói jelenlét olykor vibráló színpadi pillanatokat eredményezett: a Magyarországon született, részben nigériai felmenőkkel rendelkező Sessi Krisztina rájátszik a „feketékről” élő sematikus képre, ironizál a testiséggel, az ösztönösséggel, szájával kéjes hangokat ad, olykor pedig magyar néptáncba kezd. Csuzi Márton láthatóan a csapat egyik motorja, végig provokál, ingerel és élénken reagál a többiekre.
Lőrinc Katalin pedig nem tud olyat csinálni, hogy ne vonzza magára a tekintetet. Az ő szerepeltetésével minden bizonnyal az életkori sokféleség ábrázolása is cél volt, lénye azonban teljességgel kikerüli a sémákat, teste kortalanságot, időtlenséget sugároz, amire a jelmeztervező rá is erősít a kislányos, tornamez-öltözékkel.
Ahogyan tökéletes kontrasztja, a robosztus, sötét tónusú Kálid Artúr szimbiótaként hordozza őt a hátán, vállán, ők ketten a kölcsönös felelősségvállalás, együttélés szobrává válnak. Inverz Pietà szobor ez, ahol a férfi emeli a nőt, ha akarom, a Magna Matert, a Földanyát.
Lőrinc Katalin tanítványa, Rácz Réka is kiragyog jelenlétével, az ugyancsak idén végzett Taba Benjáminon pedig nagy a felelősség: ő az első, aki a hosszas halandzsázás után emberi nyelven szólal meg. Néhány, a bolygónk ökológiai helyzetével kapcsolatos megdöbbentő adattal bombázza a közönséget, de - hogy elüssék a didaxis élét - az apró termetű, ám annál dinamikusabb Vitárius Orsolya játékos erőszakkal próbálja megakadályozni őt a kinyilatkoztatásban, ami érdekes helyzetkomikumot szül.
Mintha Duda Éva ehhez hasonlóan saját magát is csitítaná az alkotásban, újra és újra visszafogja magát a mondásban, amitől az előadás is dadogni kezd. Megannyi jelenetben csillan meg a katarzis lehetősége, végül azonban az odaadó táncosi jelenlét és az eredeti ötletek ellenére is elmarad a feloldozás. Talán így van jól, ízlelgessük még magunkban saját bűnlajstromunkat.