Az idei évadtól Feledi János művészeti vezetésével működő Közép-Európa Táncszínházhoz még a társulat előző művészeti direktora, Kun Attila hívta meg a szakmájában világklasszisnak számító Anton Lachky szlovák koreográfust, és milyen jól tette. Anton tavaly a Mellékhatások című darabjával szerepelt a Trafóban, akkor egy neurotikus anya árnyékában élő családról mesélt (benne Varga Csaba kiváló táncosunkkal), és nem riadt vissza a tudatalattiban lappangó tartalmak felszínre hozatalától sem. Már ott is érződött, hogy komplexen, színházi szemmel gondolkodik a táncról, szeret őrült karaktereket láttatni és emellett extrém fontos számára a fizikalitás. Most, első magyarországi munkája során sem volt ez másképp:

A nyílt próba tanulsága és a táncosok elmondása szerint ez azt jelenti, hogy nála a hangsúly nem a mit, hanem a hogyan kérdésén van. Nem mozdulatsorokban gondolkodik, mégcsak nem is egy előzetes koncepcióhoz igazítja az előadókat, hanem egy feszített munkatempóban igyekszik kihozni mindenkiből a maximáis fizikai jelenlétet, kiterjesztve a figyelmet a test összes porcikájára, az organikusság mellőzésével, szokatlan mozdulatok felfedezésével.

Így aztán nem csoda, hogy a darab alapminőségét tekintve az őrület és a szürrealitás világában játszódik.

Anton Lachky nem óvatoskodik: már a nyitó jelenetben is egy olyan seregszemlét látunk, mintha csak Homérosz venné sorra az isteni tulajdonsággal felruházott szereplőket. Mindenki bemutatja a szupererejét, a legkülönlegesebb képességét, trükkjét. A nem különösebben exponált, sürgető dobzenére dobott spárgaszaltókban (Szilvási Anna), vagy a cirkuszi mutatványba hajló hajlékonysági bemutatóban (Nyeste Adrienn) a táncosok szándékosan "elmennek a falig", időnként bátran önmaguk paródiájává válnak, ami egyszerre zavarbaejtő és felszabadító annak tudatában, hogy mennyi vér és verejték, munka van egy-egy ilyen mozdulat elsajátításában. Kicsit mintha a klasszikus balett komolyságát is megkérdőjeleznék ezzel. Zseniális például a lassú klasszikus zenére spárgában, üveges tekintettel csúszó-mászó "pókasszony", Nyeste Adrienn, és az őt áhitattal figyelő táncosok, vagy amilyen méltóságteljesen Hargitai Mariann és Dunai Bettina terpeszülésben végigügetnek a színpadon. Az ellenpontozás mint színpadi eszköz láthatóan jó barátja Antony Lachkynak. Játszik a komolyzene és a profán képek kontrasztjával, a klasszikus és a modern zene ellentétével, a ritmikai szélsőségekkel, és a néző-nézett viszonnyal. Ez utóbbi adja a legtöbb feszültséget és helyzetkomikumot, ami pedig igazán ritka vendég a kortárs táncelőadásokban.

Elképesztően szituatív képek sorjáznak, mint amikor Mádi László ezüst flitteres frakkjában mutatja be „A Nagy Légyfogást” a neki szurkoló férfitáncosok körében, amikor ugyancsak ő tudatmódosító porral ejti kábulatba a mit sem sejtő nőket, cinkostársa, a szintén végig brillírozó Dunai Bettina társaságában. Vagy amikor a társulat új tagja, Szilvási Anna a bálványimádók tárgyaként szőke haja kibontásával vált ki orgazmust a többiekből, a lassan felépített mirákulum végén pedig ugrásból spárgába érkezve, hátravetett fejjel arat le további babérokat.

Így például Hargitai Mariann az egyik abszolút főszereplővé avanzsált végig vibráló jelenlétével annak ellenére, hogy nem volt különösebben „kiemelt” szerepe. Talán csak a sokszoros Lábán-díjas Hód Adriennél és a Hodworksnél tapasztalhattunk ehhez hasonló komplex színpadi jelenlétet a táncosok részéről, azonban itt teljesen más minőségben, szigorúbb dramaturgiai keretek között használja a koreográfus a humort és a színészi eszközöket.

Az előadás erénye az is, hogy több szinten élvezhető: akkor is beszippant, ha csak a játékot akarjuk élvezni, akkor is, ha látványos mozdulatokra éhezünk, és akkor is kielégítő, ha cinkos összekacsintásra vágyunk, a jelenre reflektáló mondanivalót keresünk. Megtalálhatjuk itt a fogyasztói társadalom és a szexizmus kritikáját, intelmet a tömegpszichózis veszélyeivel szemben, a klasszikus értékrend és a modern kori értékvesztettség kontrasztját, és a hamis testképek veszélyeit.