- Milyen előzményei vannak a Hangok a széllel című produkciónak?
- 2009 óta kísérletezek táncosként hangok használatával. Nagyon erős a zenei kötődésem, hét évig voltam kórusban szólista énekes. Ezért sem véletlen, hogy Kovalik Balázs a Zeneakadémiára hívott tanítani, majd az Operaházba rendezni. Butoh-val tizenharmadik éve foglalkozom. Ko Murobushi, Yoshito Ohno mesterektől tanultam, tanulok a mai napig, de az elmúlt években már közösen koreografáltunk, duókat adtunk elő. Kialakítottam tehát a saját stílusomat, amiről mégsem mondom azt, hogy "tisztán" butoh.
- Problémát jelent a számodra akár idehaza, akár külföldön, ha egy "vonalon" ismernek el?
- A butoh filozófiája kezdetektől az alapja az alkotásaimnak, amikor is, a teljes üresség állapotában az én megszűnik, csatornává válik a test, mely képes lesz mindent átengedni és mindenné átalakulni. De a magyar mozdulatművészet, P. Berczik Sára, E. Kovács Éva tanításai, éppúgy jelen vannak a táncomban. A Hangok a széllel ezen az úton keresztül az elengedés élményét dolgozza fel.
- Az anyagi világtól, az érzelmi függésektől való elengedését?
- Nem kategorizálnám, általában az elengedést. Hiszen elengedésre van szükség a halállal való kapcsolatban, barátunk vagy szerelmünk elengedésekor, de el kell engedni akkor is, amikor nyomják az embert a társadalmi konvenciók, elvárások, vagy ha már nem akar tovább megfelelni az anyagi világ követelményeinek. A legmélyebb, legszemélyesebb dologtól a társadalmi, gazdasági kérdésekig minden szerepel ezen a skálán.
- Batarita milyen elengedési állapotot szeretne létrehozni a közönségben?
- Azt szeretném, ha minden néző, személyiségétől függően a saját feladatát találná meg az elengedéssel kapcsolatban. Az, hogy nekem mi okoz problémát, nem érdekes és nincs is jelen.
- Személyesség helyett az univerzális tartalomra helyezed a hangsúlyt?
- Igen, univerzális, a világ bármely országában létező témákat dolgozok fel, kulturális vonatkozások nélkül. Olyan mélyen gyökerező pontból indulok ki, ami mindenhol "érthető". Bár nagyon fontos, hogy nem megérteni kell ezeket a darabokat, hanem metafizikálisan, érzékeken túli módon magunkon átereszteni, befogadni.
- 2012-ben több nemzetközi projektben is részt vettél Dél-Koreában. Milyen élményekkel gazdagodtál?
Jelenleg Ázsiában a koreai táncplatform a legerősebb, ezért nagyon örülök, hogy a szöuli SIDance Nemzetközi Táncfesztivál igazgatója, Yokohamában látta az Évszakok című szólóestemet, amit azután meghívott. Ezzel egy időben a koreai Kulturális Minisztérium meghívottja is voltam. Négy, számukra érdekes koreográfust választottak ki a világ négy szögletéből, köztük engem is, azzal a feladattal, hogy egy koprodukciót hozzunk létre koreográfus-táncosként. Emellett egy másik darabot is elkészítettünk, a kulturális csere jegyében három koreai koreográfussal. Ezeknek a munkáknak az eredményeként aztán újabb felkérést kaptam koreográfusként a Busan Táncszínházba.
- Prózai színészként is szerepeltél a Magic Afternoon című kortárs darabban. Hogyan találtak meg?
- Kicsit beszélek koreaiul, és amikor egy színész kollégámmal találkoztam Szöulban, arra jött egy rendező, aki szinte azonnal közölte, hogy velem akar dolgozni. Másfél hónapig fűztek, hogy vegyek részt az előadásban. Egy olyan nőt játszottam, aki semmilyen álmát nem tudja megvalósítani az életben, és ahhoz, hogy pénzt keressen, egy bárban rúdtáncosként kell dolgoznia. A párja viszont meg van győződve arról, hogy tehetséges, de ennek ellenére véresre veri. Nagyon brutális, kemény, odamondós, kortárs felfogásban készült előadás született.
- A fájdalmas testiség nálad is megjelenik a táncban. Miben jelentett a színészi alakítás határátlépést számodra?
- Filmekben már játszottam, de az teljesen más, mert ott sokszor megismétlünk egy jelenetet, más energiákat használunk. Végül, a téma miatt tartottam fontosnak elvállalni a szerepet. Az emberek manapság nem hisznek magukban, behúzódnak a szobáikba, a számítógépükhöz, elvannak a keservükkel és csak álmodoznak teljesen elszigetelten. Egy ilyen radikális színházzal, talán ki lehet őket mozdítani. Nagyon örültem, hogy rengeteg fiatal megnézte, akik felébredhetnek és megváltoztathatják az életüket.
- A nemzetközi tánc- és koreográfusi meghívásaidon túl mi a helyzet jelenleg a Batarita Társulattal?
- Reménytelin várjuk az NKA pályázat eredményeit, mind a társulat, mind az Érintéspont Művészeti Alapítvány, mely 2009 óta szervezi a Butoh Fesztivált, amiben önkéntesként dolgozunk. Emellett most kezdtem el a társulattal próbálni a butoh-operát, ami, ha megkapjuk a támogatást, novemberben bemutatásra kerül az Átriumban.
- Mitől számít a Szerelem a világ első butoh-operájának?
- Koreografáltak már meglévő operára butoh táncot, de olyan még nem volt, hogy minden részletében, alkotói útvonalában a butoh filozófiájára épüljön egy mű. Nincs librettó, történeti füzér, a japán szerelmi költészetből, elsősorban haikukból és wakákból indultam ki. A zeneszerző Kerek István és három kiváló operaénekest, Balatoni Évát, Szegedi Csabát és Kiss Tivadart kértem fel, akiket korábban már rendeztem az Operaházban.