A többszörösen díjazott Liz Hurt főként színházi és filmes koreográfiákat készít.  Mint minden koreográfus, ő is táncosként kezdte. Mint írja, balett-tanulmányai során abban a szemléletben szocializálódott, hogy soha nem hibázhat, még próbán sem ronthat el egyetlen relevét sem, fizikai határait a végsőkig ki kell tolnia a tökéletesség érdekében. Testének tíz évnyi intenzív használata után azonban furcsa tüneteket észlelt magán: a látása elhomályosult, folyamatosan szédült, és csengett a füle.  Mint írja, eleinte igyekezett figyelmen kívül hagyni a jeleket és csak a táncra koncentrálni – hiszen nem akarta, hogy gyengének vagy alkalmatlannak találják őt. Azonban mindennapossá váltak a testi tünetek és rá kellett jönnie, hogy ez nem mehet így tovább.

Liz Hurt balettnövendékként szélsőségesen kitartó táncosok történetein nőtt fel. Az egyik leggyakrabban idézett anekdota Anna Pavlováról szólt, aki  tüdőgyulladás szövődményeként kialakult tüdőtályoggal küzdött, de az orvosai azt mondták neki, ha a műtéti gyógyulás útját választja, valószínűleg soha nem táncolhat többé. Anna Pavlova természetesen a táncot választotta mondván, hogy

Liz Hurt szerint ezzel a példával a tánc iránti elkötelezettséget szerették volna szemléltetni a mesterei, ugyanakkor ő úgy véli, általában nem ez hiányzik a táncosokból. „Az összes táncos, akit ismerek, szenvedélyesen szeret táncolni és a végletekig elkötelezett a tánc iránt. Nem ez a kérdés, hanem hogy hogyan kezeled ezt” – fogalmaz.

Megtörve (Fotó/Forrás: Anadolu Agency / Contributor / Getty Images)

Emlékeztet, hogy Pavlova története a ’30-as évekből származik, tehát már majdnem kilencven éves sztori. Az elmúlt majd’ egy évszázadban sokat változott a fizikai és mentális egészség megértése és megítélése és ennek hatással kellene lennie a táncpedagógiára is. Liz felteszi a kérdést: „milyen hatása van egy ilyen történetnek, mint a Pavlováé egy tízéves gyerekre? Miért nem mesélünk nekik olyan anekdotákat, amik arról szólnak, hogyan alakítsanak ki egészséges viszonyt a testükkel?”. A táncosoknak meg kell tanulniuk hallgatni a testük jelzéseire – vélekedik. Mint írja, táncosként ő is azt tanulta, hogyan ignorálja a fájdalmat, vagy alakítsa át más típusú, előadói feszültségbe.

– fogalmaz. Így volt ez, amíg a kiégés jeleit nem tapasztalta magán. „Ekkor a kezembe akadt Corinne Haas Mindfulness for Dancers című könyve, ami arra tanítja a táncosokat, hogyan alakítsanak ki egy pozitív kapcsolatot magukkal azáltal, hogy tánc előtt, közben és után is figyelnek minden egyes apró jelzésre” – írja. Ekkor fordította be először a figyelmét.

Táncos Kubában (Fotó/Forrás: Getty Images)

„Mint a legtöbb táncos, én is egy olyan tánctanulási metódusban vettem részt, amiben folyamatosan kívül volt a fókusz: a következő lépés végrehajtásán, a koreográfia gyors megtanulásán, a többi táncossal való szinkronmozgáson.

de aztán azt mondtam magamnak: oké, tegyünk egy próbát, végül is senki nem várja el, hogy tökéletes legyen a mozdulat. Ezalatt a workshop alatt fordult meg bennem valami végérvényesen” – írja a koreográfus. Elkezdett arra koncentrálni, hogy kikapcsolja a folyamatos önreflexiót és bekapcsolja a belső hangot. Ettől pedig teljesen másképp kezdett el mozogni. „Kikapcsoltam azt a vágyat, hogy másokat lenyűgözzek. Azt mondták, a tánc lehet meditatív folyamat, és ettől sokkal önazonosabbá vált a mozgásom. Az aggodalmaim szépen lassan eltűntek, és a tánc egy spirituális gyakorlattá vált” – fogalmaz. Liz Hurt visszatekintve már nem érti, hogyan lehetett olyan kíméletlen magával, hogy a fájdalmat figyelmen kívül hagyta. „Nem kell belehalnom a táncba. Csak az a fontos, hogy szeressek táncolni és mindeközben szeressem magamat is”.

(forrás: dancemagazine.com, a címlapképen Phiroza Lally 1989-ben Indiában, fotó: Jagdish Agarwal/Dinodia Photos/Getty Images)