- Az újcirkusz formanyelve rendkívül nagy érdeklődést váltott ki az utóbbi években mind a nemzetközi, mind pedig a hazai befogadókban. Mit jelent ez a műfaj számotokra?
Pintér Áron: Az artistaképzőbe jártunk, ahol hagyományos képzést kaptunk; az újcirkusz abszolút ismeretlen volt számunkra. Akkoriban nem tudtam volna elképzelni, hogy színházban fogok dolgozni.
Eredendően klasszikus bohócnak készültem: sátorcirkuszban, piros orral, ugyanakkor az újcirkusz színházi bohóc karaktere teljesen más.
Öt éve vagyunk a társulat tagjai, és bár nem volt zökkenőmentes az új műfajba való belerázódás, személy szerint már nem tudnék a korábban tanult vonalba beilleszkedni.
Lakatos Leonetta: Az artistaképzőből nagyon erős technikát hoztunk magunkkal, az iskola – amelyet a legtöbb tanuló 10 évesen kezd – 8 plusz 1 éves képzést ad igen komoly fizikai tréninggel. Kevesebb idő jut viszont a színészet és azon kompetenciák fejlesztésére, amelyek az újcirkusznak fontos összetevői.
- Mennyire nyitott a közönség erre a kevert művészeti formára? Történt valamiféle változás az utóbbi években ezen a téren?
PÁ: A hazai közönség a tradicionális színházi formákhoz van szokva, végigülik az előadást, a végén van a vastaps, három visszataps, és aztán kimennek. A cirkusz ehhez képest másféle befogadót kíván, hiszen trükkorientált.
A magyar nézők viszont nem mernek beletapsolni az előadásba,
pedig a cirkusz ezt vonzaná magával. Külföldön ebből a szempontból sokkal lazábbak. Azt viszont határozottan lehet állítani, hogy itthon is komoly rajongótábora lett az utóbbi években ennek a műfajnak.
- Az Adieu ! című új darab viszont még ebben a közegben is formabontó lesz. Hogyan lett a kezdeti ötletekből konkrét előadás?
PÁ: Nekünk mindig kicsit nehezebb komikusként érvényesülni ebben a társulatban, mivel az újcirkusz nem igazán tud mit kezdeni az olyan klasszikus dolgokkal, mint a bohóc karakter. Így a bohóc szerep áttranszformálódik ebben a közegben, sokkal árnyaltabb lesz, és a játéknak többfajta humorból kell összeállnia.
Nem székeket rúgunk ki egymás alól, hanem nagyon intelligens humort kell közvetítenünk, aminek minden pillanatát ki kell találni.
PÁ: 2016-ban voltunk Dél-Franciaoszágban turnézni, ott volt egy beszélgetésünk Vági Bencével, a társulat művészeti vezetőjével. Akkor meséltünk neki az ötleteinkről, és annyi minden felmerült, hogy Bence azt mondta, készíthetnénk akár egy teljes darabot is, ahol „kiélhetjük” magunkat. Elhívta segítségül Neil Fisher angol rendezőt, aki nagyon otthon van a humorban és ebben az excentrikus világban, amit mi képviselünk. Ebből a közös munkából alakult ki a darab.
LL: Nyolc év után tudatosult bennem, hogy Áront zseninek tartom. Olyan hajmeresztő ötletei voltak velem együtt, hogy Bence meg is fogalmazta: úgy gondolkodunk, mintha egy film lenne az életünk. És valóban: a mi életünk egy fekete humorral teli rajzfilm. Szürreális és kifelé forduló ez a világ, amit felvázolunk.
Az a célunk, hogy a színpadon semmi ne az legyen, mint aminek látszik.
Minden, ami a térben elhelyezkedik, meg fog mozdulni, és egészen más módon, mint ahogyan a néző várná. Primer emberi szituációkra épül a mű egy házaspárral a középpontban: a férfi meghal a háborúban, az idős nő pedig belekeseredik abba, hogy elvesztette élete szerelmét. Ezek a szituációk bármelyik hálószobában előfordulhatnak. Szeretünk fricskát mutatni, hogy nevetni tudjanak az emberek egyszerű, hétköznapi dolgokon.
- A darab alaphelyzetében viszont nem csupán a komikum, hanem a dráma is nagyon erősen sejthető.
A bohóc archetípusokban is benne van a fájdalom. Ott van például Dummer August, a nagy cipős, piros orrú nevettető és partnere, a fehér bohóc, a clown, aki finomabb, konszolidáltabb, szomorúbb karakter. A kettejük ellentmondásos lénye adja ki azt, ami maga a humor.
LL: Egyetlen aranyszabály van: a legegyszerűbb dolgot a lehető legbonyolultabb úton kell megközelíteni. Ha ezt betartod, biztos, hogy humor kerekedik belőle. Azért is választottunk ilyen drámai témát, mint egy társ elvesztése, hogy meg tudjuk mutatni, a tragédia ellenére az élet mindig megy tovább. Könnyű a darab szerkezete, bárki bele tudja képzelni magát. Jó lenne, ha a nézők a végén megfognák egymás kezét.
- Hogyan működtök együtt a darab létrehozása során? Előny a régi ismeretség, a közös múlt?
LL: Áronnal egy olyan belső világban élünk együtt és külön is, ami sokszor távol áll a realitástól. Ő elképesztően kreatív, én pedig lírikus, szentimentális típus vagyok. Ennek ellenére, vagy pont ezért nagyon jól tudunk együtt dolgozni.
PÁ: Az is hozzátartozik az Adieu!-höz, hogy más, amikor egy társulat egészén oszlanak el a terhek, és más, amikor kettőnkre épül az egész darab. Nem könnyű ezzel megbirkózni.
Ráadásul ezek nagyon személyes karakterek, belőlünk jönnek.
Persze amellett, hogy erősen saját magunkból táplálkozunk, sok dolog inspirál minket. Egy-egy utazás során is rendkívüli mennyiségű impulzus ér bennünket, amelyek aztán később beépülnek a darabba. Most a díszlet is hihetetlenül lényeges, soha nem volt még ilyen kellékorientált előadásunk. Folyamatosan reagálnak ránk a tárgyak és mi is rájuk.
hírlevél
