Visszafogott fények, két, lassan sétáló ember a kör alakú színpadon – miközben a nézők elfoglalják a helyüket. Impulzív tér, amely lágyan körülölelve az előadást, finom aurát teremt. Észrevétlenül úszunk át önnön valóságunkból az alkotás terébe, mintha nem is létezne éles határ e kettő között. Hogy a nyitó gesztus mennyire lényegi része a darabnak, az már az első etűd nyomán világossá válik, hiszen maga az emberi élet, a kapcsolatok állnak a Körtánc homlokterében.

Maga a mű szorosan kötődik Kornis Mihály kilencvenes évek elején született és kultikussá vált drámájához, a Körmagyarhoz, amely a kádári puha diktatúra mechanizmusaiba, hatalmi rendszerébe nyújt betekintést. A Duna Táncműhely koreográfiája korántsem illusztrációja az eredeti műnek, hanem – az alapszituációkat kibontva – továbbgondolja azt, s a jelenkori helyzetre alkalmazza a darab jelentéskörét. Ennek megfelelően a koreográfia gerincét kettősök alkotják, párkapcsolatok és szerelmek váltják egymást, megjelenítve a nézőknek az érzelmek dinamikáját.

Duna Táncműhely: Körtánc (Fotó/Forrás: Rácz Gabi)

Ahogyan Kornis műve is archetípusokat sorakoztat fel, a Körtáncban szintén megjelennek ezek a figurák. Mindenki számára sokatmondó egy hősszerelmes férfi vagy egy buja, kihívó nő dionüszoszi alakja. Megvan azonban a veszélye annak, hogy az ábrázolásmód sematikus és közhelyes lesz, a darab pedig unalmas és semmitmondó. Ezen koreográfia egyik legnagyobb erénye – köszönhetően Juhász Zsolt elképzelésének, a kiváló táncosoknak és a zenei aláfestésnek –, hogy kilép ebből a közhelyszerűségből, s minden pillanatban képes érzékenyen megjeleníteni az egyes figurákat. Teszi ezt oly módon, hogy egyszerre ismerősek a karakterek, ugyanakkor meg is újulnak, továbbértelmeződnek a Körtánc terében.

Nem pusztán a szereplők testesítenek meg archetípusokat, hanem mindez a páros egyes tagjainak szerepkörében is megvalósul. Láthatunk határozott, néptáncos férfierőt, latinos lendületet, testépítőkre jellemző, diszkótáncszerű mozdulatsorokat, kihívó, „macskás” női mozgást, finom eleganciát, tinilányos ártatlanságot. Egy dologban azonban mindannyian megegyeznek:

Vagy a férfi rajong erősebben a nőért, vagy a nő varázsolódott el jobban a férfitól. Egyik kapcsolatban sincs kiegyensúlyozottság, egymásra hangoltság, a megpróbáltatásokat is kiálló, összetartó erő. S egyszer csak kilépnek a duóból, hogy más foglalja el a helyüket. A folyamatos cserélődések közepette bezárul a kör, a kezdő páros visszatér egymáshoz, és ezzel kiszámíthatóvá válik a tánc. A darab tanúsága szerint ebből nincs kilépés, nincs valódi megújulás.

Hogy a  Körtánc  mitől lesz annyira elementáris előadás, az nem pusztán a gondolat igaz voltának és a koreográfia árnyaltságának köszönhető, hanem azoknak a kifinomult előadóknak is, akik különböző táncnyelvet beszélve töltik be a heterogén teret. Mert a tíz táncos (Lőrinc Katalin, Horváth Zsófia, Fitos Dezső, Dimény Levente, Hámor József, Bonifert Katalin, Horváth Eszter, Fehértóy Zsanett, Soós Gyula András, Kolumbán Norbert) által létrehozott – jó értelemben vett – eklektika épp arra szolgál, hogy képviselje a világ egészét, a benne létező emberek sokaságát. Nem különböző karaktereket formálnak meg, sokkal inkább  átlényegülnek , s ennek során nem is tudható pontosan, hogy meddig tart a szereplő személyisége, és hol kezdődik a táncosé, olyannyira szinkronba kerül e két sík.

Duna Táncműhely: Körtánc (Fotó/Forrás: Rácz Gabi)

A darab zenei anyaga szintén összetett: fellelhető benne a klasszikus néptánc zenevilága, de főleg az elektronikus hangzás kerül előtérbe. Impulzív gesztusként a koreográfia alatt megszólal élőben egy hegedű hangja is, amely különböző hangosításokkal és torzításokkal nem csupán az auditivitást fokozza, hanem a zene jelenlétét is megfoghatóvá teszi.

Nagy ajándék olyan előadás befogadójának és értelmezőjének lenni, amelynek egyes részei önállóan is igen összetett és erőteljes gondolatokat közvetítenek, ugyanakkor mozaikszerűen összeállva egy teljes egészet alkotnak. Márpedig a Körtánc maximálisan képes erre. Az emberi kapcsolatok, szerelmek sziszifuszi kőgörgetésében, az alászállás és az újbóli felemelkedés örökös dinamikájában ugyanakkor létezik egy magasztos és reményteli felismerés:

az életünk minden körforgás ellenére talán mégsem válik értéktelenné és értelmetlenné, ha észrevesszük az itt és mostban rejtőző csodát.

Márpedig az előadás épp ezt a szépséget képes felvillantani a néző számára.