- Hamar kezdtél el tanítani - mindig is érdekelt, vagy inkább így alakult?

- A testvérem, Bakó Géza tanított, majd egyszer azt mondta, neki el kell utaznia. Fellépése van és itt vannak az órák, amiket meg kellene tartani. A mester (Jeszenszky Endre - a szerk.) is egyszer-egyszer átadott egy órát, így kaptam lehetőséget. Ez jött, spontán adódott. Aztán összeálltunk a testvéremmel és elkezdtünk tanítani - persze engedélyt kértünk a mesterünktől. Odamentem, hogy mit szól hozzá és áldását adta rá. Nem hiszem, hogy akkor már el kellett volna kezdeni, de hogyha nem lenne meg az a tapasztalatom, amit akkor szereztem, most nem lenne annyival jobb.

 - A sok profi munka mellett miért foglalkozol kezdőkkel is?

 - Annyian felteszik ezt a kérdést - de én megmondom őszintén, ha Jeszenszky Endre nem tartott volna kezdő órát, én most nem ülnék itt. Lehet, hogy ez nem frappáns és jó válasz, de honnan tudod, hogy nem most jön be valaki, akiből nagy táncos lesz? Látom a magyar táncéletben, hogy a kezdő óráról hány ember lett profi: bejönnek, aztán a Szegedi Kortárs Balettbe, a Budapest Táncszínházba mennek, vagy most Sopronban alakult egy tánckar, ahol hárman is vannak. Felbukkannak a Madách Színházban, az Operettben, a Győri Nemzeti Színházban. Az első három évet itt töltik el, aztán mennek tovább.

 - Te viszont elég későn, 15 évesen kezdtél tanulni. Hogyan jött az egész?

- A testvérem táncolt és rángattam, hogy én is akarok menni, nekem is ott a helyem. Ilyenkor mindig filozófiai síkokat kell feszegetni, hogy megláttam milyen mély és fantasztikus ez a dolog. De csak elmentem színházba Jeszenszky-estet nézni '81-ben és ott voltak dresszben gyönyörű lányok. A férfiak férfiasan táncoltak, felemelték a lányokat, állandóan volt valami kontaktus, feszültség. Nem volt tovább kérdés, hogy be kell-e oda mennem. Persze akkor még nem tudtam, mit vállalok magamra, azt gondoltam a testnevelésóra egy nehéz dolog. De nem, a balett a nehéz, amikor ki kell nyújtani a lábad. Ami másnál természetes, az az én testemnek négy hónapos meló.

- A mostani Táncmaraton már a tizedik. Vannak tanítványaid, emlékeid az elmúlt évekből?

- Tulajdonképpen folyamatosan érnek az élmények. Az egyik maratonon például megbeszéltük, hogy maximum hatvan ember jöhet be a nagyterembe, de már az is nagyon szűkössé teszi a teret. Amikor megkérdeztem, végül hányan voltak bent összesen, azt mondták 89-en. Nem is tudtam, hogyan fértek el ennyien. Vagy meg kellett ismételni az órát, vagy kettőt kellett csinálni, ki kellett találni a hogyanját, mert van érdeklődés. Az emberek nem eltávolodnak ezektől a dolgoktól, hanem inkább közelítenek hozzá. Ez olyan, mint egy tömegsport - a Táncmaratonon megjelenik sok száz arc. Az egyik ilyen óra után, amikor kijöttem a Trafóból ott állt egy lány, és azt mondta, szeretnék hozzád járni. Utána három éven keresztül jött heti kétszer-háromszor. Ezért is jó ez az egész: nem zsákbamacska. Akik eljönnek, meglátják, mit is csinál az ember.

- Nagyon sokféle stílust lehet kipróbálni a Táncmaratonon. Mennyire fedik le ezek a magyar táncéletet és mi az a technika, amit te oktatsz?

- Azt gondolom, hogy ez csak egy ízelítő lehet. Mivel mindenki másfajta mozgással foglalkozik, kis szegmenseket tud csak mutogatni. Én egy olyan hagyományt viszek tovább, ami évtizedes, nem az új felé megyek. Jazztáncot tartok, amit annak idején jazzbalettnek hívott Jeszenszky Endre. Abban hiszek, hogy ez is lehet egy olyan alaptechnika, mint a balett, amit kiemelnék az őskövületi helyéről. Inkább olyan, mint a szikla, amihez képest jöhet a többi mozgás. A jazztánc az amerikai feketéké, akik összegyűltek a tűz körül, megszólaltak a hangszereik, és elkezdtek dúdolni, mozogni. Az az izolációs technika, ami tőlük származik, minden körülmények között afrikai. Nyilván ez már át van fésülve több generáción, már Amerikában sem úgy táncoltak, vagy úgy zenélnek. Európában inkább néptánc és balett van - ezek jóval kötöttebb műfajok. A jazztáncban szabadon táncolhatsz, ezt lehet kiaknázni.

- Milyen a viszony itthon a különböző irányzatok között?

- Sajnos elég furcsa. Szerintem nincs meg az a fajta tisztelet, amire szükség lenne - legalábbis amit én látok. Nem érzem a harmóniát ebben a szűk szakmában: sokágú, széthúzás van. Persze ennek többféle oka is lehet - a legfőbb szerintem az, hogy az emberek valahogy nem értik, hogy be lehet ülni egy másik előadásra is. Igazság szerint kis sejtek vagyunk, akik elszigetelve viszünk sok-sok tanítványt. Néha a Trafóban találkozom egy-két kollégámmal, akik nagyon lelkesen és elképesztően jól dolgoznak, aztán előadást is csinálnak. Láttam például Berger Gyuszi egy munkáját is nemrégiben.

- A honlapodon a magyar példaképed Jeszenszky mellett Frenák Pál. Miért ő?

- A Semmelweis utca 4-be együtt jártunk jazzbalettre, ott táncolt velünk, onnan nőtte ki magát. Nem egy eltávolodott, megőrült úton lett az, aki, hanem tudatosan kapaszkodott a tánc mezején előre. Elment Párizsba és teljesen extra dolgokkal foglalkozott. Elképesztő mennyiségű jó szakember lett onnan a Semmelweis utcából. Pali a mai napig olyan alázattal és maximalizmussal dolgozik, amit szerintem követni kéne mindenkinek.

- Milyen előadásokra mész el még itthon?

- Ahogyan az időm engedi, elmegyek az Operába, megnézem a Duna Művészegyüttest, a Szegedi Kortárs Balettet és a Trafóba járok. Ott elképesztően jó program van, a világszínvonal eleve adott. Az itthoni munkákkal vannak fenntartásaim, de ez nem azt jelenti, hogy rosszak a táncosok. Inkább furcsa érzéseim vannak az elkészült darabokkal kapcsolatban.

- Összefüggenek azzal, ahogyan az órákon szoktál ironizálni a "kortárstáncon"?

- Abszolút. Nekem a kortárstáncban a tánc szó ugyanúgy ott van. Attól, hogy valami kortárs performansz, nem tánc. Ha úgy veszem, Fred Astaire is kortárs táncosunk, táncolt fogassal, zakóval, kukafedővel. Vagy ott van Gene Kelly. Kortárs Snétberger Ferenc és Győzike is. Az utóbbira nem lennék annyira büszke, az előbbire az vagyok. Ahogyan a magyar zongoraművészekre is, akiket itthon alig ismernek, közben a világon mindenütt emlegetik a nevüket. Cziffra György Párizsban kastélyt kapott, hogy ott élje az életét és zongorázhasson. A világ elsői közé sorolják. Így vagyunk a táncosokkal is, nem tudjuk hány táncos dolgozik Drezdában, Berlinben, Amszterdamban...

- Miért van ez így?

- Nem érzem a táncot kiemelt dolognak. Nem akarok senkit megbántani, de ott van egy olyan sportág, amire százmilliók mennek el, de sehol sem tartunk - nézzük a futballt. Ugyanakkor itt van a tánc, ahol világsztárjaink is vannak. Ez egy nagyon fontos ügy lehetne. Ezért is számít egy ilyen Műhely Alapítvány által szervezett nap, ahol megmutatkozik 10-15 ember és lehet látni, mi történik itthon. Nézek én is még magyarokat, csak nem annyira sűrűn, mint külföldieket. Akram Khant, a Rambert Dance Companyt vagy Alvin Ailey-t például sokkal gyakrabban látom anyagban is otthon, sok felvételt sikerült összegyűjtenem. Régen nem tudtam szerezni könnyen VHS kazettát - mindig a mesteremtől kaptam, vagy csencselni lehetett. Most meg bemegyek egy boltba Európa bármelyik városában, talán Pesten is, és elképesztően zseniális koreográfiák felvételét lehet megtalálni a polcokon.

- Ha már VHS, most ott van a Youtube-féle tánctanulás is. Erről mit gondolsz?

- Abban nem, az élő emberben hiszek. Amikor bejön egy ember és azt mondja, most nyújts ki a karodat, húzd be a hasadat, szorítsd össze a feneked, így hajolj le, úgy tekerd meg. Ha eljutok valami nagyvárosba a világon, akkor is mindig próbálok elmenni előadásra. Például Barcelonában pár nyárral ezelőtt volt kiplakátozva Nacho Duato és néztünk tágra nyílt szemekkel: de hát akkor most vegyünk jegyet. Azt mondták, mára nem tudunk adni, de holnapra igen. Beültünk, ő pedig ott táncolt.

- Ezen a nyáron láttál valakit?

- Most éppen én dolgoztam, nem volt időm (nevet). Épp Bajáról jöttem, ahol a Miss Saigont csináltuk a Budapesti Operettszínházzal. Százvalahány ember volt a színpadon, aki mozgott mindenféle szinteken. A rendező, Kerényi Miklós Gábor, rendkívül energikus. Kihajtja mindenkiből a maximumot és a végeredmény csodálatos. Egy koreográfus másként dolgozik: meg kell mutatni, ki kell találni, ez egy nagyon finom munka. A táncosoknak rendkívüli precizitással kell visszatáncolniuk a megálmodott koreográfiát. Két jó asszisztensem is van, Szűcs Rita és Kocsis Tamás. 

- Elégedett vagy?

- Állva tapsoltak a végén, négyezer ember. Én hiába vagyok elégedett, ha nincs ez. A taps sok mindent kárpótol. Lehet görcsölni, problémázni, bármit mondani a másik ember munkájára, amíg állva tapsolnak, addig nagy a boldogság.

- Nem ez az első Miss Saigon, amit te koreografálsz - mennyiben más ez, mint a többi?

- Annyi fajta verzió nem volt. 1994-ben volt a Rock Színház és Szegedi Szabadtéri, majd tavaly újította föl Kerényi, akkor kértek föl. A Győri Nemzeti Színházban dolgoztam még a darabbal. Csiszolgatjuk, de az alapvető koncepciótól, mivel a zene borzasztóan nehéz, nem nagyon lehet eltérni. Ha a rendező új szituációt ad, például bejön egy motor, a térformákon lehet változtatni, de a lépések ugyanazok, mint '94-ben. A felvonulásra azt mondta Cameron Mackintosh (a Miss Saigon jogtulajdonosa - a szerk.), hogy ő ilyet még nem látott. Csinálják Londonban, Hollandiában is a darabot, csak ott nem tudják, hogyan néz ki egy ilyen. Nem vettek részt rajta, én viszont gyerekként megéltem minden ízével együtt sok-sok május elsejét.

- A nagy előadások mellett is nagyon sokféle területen dolgozol. Csináltál Friderikusz show-t, dolgoztál Cserhátival, a Cotton Club Singers-szel, a Djabéval, volt önálló táncested, tanítasz a Színművészetin. Van, ami közelebb áll hozzád, mint a többi?

- Mindegyiket élvezem. A dzsungel könyvét csináltam július 12-én a Vörösmarty Színházban, és azt is hihetetlen módon élveztem. Attól a darabtól évekkel ezelőtt nagyon féltem: megy a Pesti Színházban Imre Zoltán koreográfiájával és az zseniális. Ennél sokkal jobbat kellett csinálni. Végül hat kilót fogytak átlagban az emberek, a ruhákat mindig beljebb és beljebb kellett venni. Bakó-tréninggel kezdődött, mindennap mindenkinek, aztán jött a rendes táncpróba. De most például a Saigont élveztem. Nincs olyan, hogy dolgozom, és közben arra gondolok, hogy jaj, de jó lenne most egy kortárs estet csinálni. Szerintem ez elfogadás kérdése, van feladatod és megcsinálod.

 - Milyen legjobb emlékeid vannak a táncos évekről?

- A nyolcvanas években a Kárpát utcában volt egy iskolai tornaterem, ahova Angelus Iván és Kálmán Feri szerveztek kurzus. Odajött Matt Mattox, Raza Hammadi vagy Bruce Taylor az Alvin Ailey Dance Companyből. Megjöttek ezek a nevek, akik tényleg nevek voltak már, és elkezdték mutatni a technikát - csak ámultunk-bámultunk. Akkor a magyar táncélet apraja-nagyja, mindenki ott volt. Ezeket az élményeket nem lehet elvenni. Volt szerencsém külföldön is tanulni, Párizsban és Londonban. Bementem a Pineapple Dance Centerbe, ahol kétméteres fekete szekrények tartották az órát. Ránéztél, azt hitted bodyguard, aztán elkezdett mozogni és jobban csinálta, mint bárki itthon.