- A Magyar Nemzeti Balett társulatának a te kinevezéseddel öt első magántáncosa van. Milyen előjogokkal és kötelességekkel jár ez a fokozat? Hogyan épül föl a rangsor?

- A raglétra legfelső foka ez az elismerés, az ide vezető út úgy kezdődik, hogy az ember először kartáncos. A kartáncosságnak is három fokozata van, azután lesz valakiből címzetes szólista, magántáncos és első magántáncos. Ez vezető táncosi pozíció de a kötelességek terén nem sokban különböznek a feladataink a többiekétől, reggeltől estig dolgozunk. Ugyanakkor például megválaszthatjuk, hogy melyik gyakorlatra, melyik balettmesterhez megyünk reggelente.

- Az Operaház büféjében épp ez előtt a reggeli gyakorlat előtt beszélgetünk. Mi vár rád az interjú után, a gyakorlaton milyen munkát végeztek?

- Minden nap van balettóra, ami három részből áll. A rúdgyakorlat bemelegíti az izomzatot, majd következik a középgyakorlat, rúd nélkül a balettszőnyegen. Itt már vannak forgások, ugrások, variációk, és a harmadik rész ezekből a mozgássorokból építkezve eljut az olyan nehézségű feladatokig, amelyek egy cirkuszban is megállnák a helyüket. Ez valamivel több, mint egy órás munka minden reggel, és ezek után kezdődnek a próbák, ahol a bemutatóra, az új szerepre készülünk, és minden más művet is gyakorlunk, amit a színház a hónapban műsorára tűzött.

- Hogyan kezdődött mindez, egy fiatal fiú miért dönt úgy, hogy balett-táncosnak áll?  

- Tízéves voltam, amikor az iskolámat egy balettmester látogatta meg.  A testnevelésórán gyakorlatokat mutatott, amit fiúknak-lányoknak egyaránt utánoznia kellett. Én megcsináltam, amit kértek, de fogalmam sem volt, hogy mi az a balett. Nagyon tetszett, hogy megdicsértek, és még inkább tetszett, hogy a lányok odajöttek és nézték, milyen hajlékony vagyok, milyen magasat ugrok, ez pedig imponált. Édesanyám művészi tornász volt, tőle örököltem a képességet. Fodor Gyula a balettmester azt mondta, mindenképp el kell mennem felvételizni. Hazamentem, boldogan elmondtam a szüleimnek, mi történt az iskolában, ők azonban kevésbé voltak lelkesek. Azt mondták, ez egy nehéz pálya, nem lesz gyerekkorom. Azért mentem el felvételizni tízévesen, mert úgy éreztem, ellent kell mondanom a szüleimnek.

- 2000 óta vagy az Operaház, a Magyar Nemzeti Balett tagja. Kik voltak a meghatározó mestereid, legemlékezetesebb szerepeid ez idő alatt?

- Ifj. Nagy Zoltán, a példaképem, a mesterem csak sajnos ő már nincs köztünk. Mozgatórugója volt a pályám kezdetének és a következő éveknek is, sokszor segített felkészülni egy-egy szerepre, így nagyon jó barátomnak is mondhattam. Nehéz volt feldolgoznom a halálát, hogy nincs többé az az ember, aki ekkora hatással volt rám. Ami a szerepeimet illeti, az első emlékezetes munkámnak a Csipkerózsikában a kék madár megformálása számított, ezt Boros Ildikóval táncoltam. Szó szerint kiugrás volt ez a karszerepekből, kék madárként ugyanis szinte repdesni kell a színpadon, rólam pedig korán megállapították, hogy nagy, levegős ugrásaim vannak. Nagyon élveztem, hogy berepülhetem az egész színházat. Ezt az előadást még az Erkelben mutattuk be. Meghatározó szerepélményem még a Karamazov testvérekben Alekszej, a legkisebb fiú figurája. Már a legelső próbán, a mozdulatok betanulása idején éreztem magát a szerepet is, azt, ahogyan ebből a szelíd papnövendékből megvadult, őrült férfi válik. Szeretem ezt a folyamatot felépíteni, Boris Eifman nagyszerű koreográfiáját. Seregi László dramaturg-koreográfiái is mindig megérintenek testileg és lelkileg egyaránt, öröm ezeket táncolni, nagyon kedvelem a Sylviában például Amintas figuráját. Seregi Lászlóval és asszisztensével, Kaszás Ildikóval nagyon szeretek dolgozni, mesteremnek tartom mindkettőjüket. És idén júniusban először fogok színpadra lépni Rómeó szerepében, Felméry Lili partnereként, akivel az évad második felét szinte végigtáncolom.  

- Május 7-én léptek színpadra Felméry Lilivel az Eldar Aliev megbízott balettigazgató által felújított és ismét műsorra tűzött Giselle előadásban. Albert gróf szerepe színészileg is nagy kihívás, hiszen szélsőséges, tragikus, misztikus szituációkat kell ábrázolni a színpadon.

- Öt vagy hat évvel ezelőtt táncoltam utoljára Albert szerepét, a Lavrovszkij-koreográfia szerint, most pedig a Petipa-féle formát mutatjuk be. Ez a két koreográfia sokban különbözik egymástól elsősorban a mozgásban, de a kifejezésben is. A mű két felvonása nagyon eltérő hangulatú: az első rész bolondozós, játékos, naiv népi környezetben játszódik, a második rész pedig a halál leküzdhetetlen ridegségét, a szerelmesek egymásért folytatott küzdelmét ábrázolja. Az első felvonásban Albert egy csélcsap álruhás gróf, aki elcsavarja Giselle fejét, ám mikor lelepleződik, kiderül, hogy menyasszonya van, a törékeny, szívbeteg lány pedig belehal a bánatba. A második felvonásban a bűnbánó gróf mikor meglátogatja a lány sírját a villik, vagyis a saját esküvőjük előtt meghalt szűzi menyasszonyok kísértik, halálba akarják táncoltatni, de Giselle szelleme szembeszáll a villik vezetőjével, hogy megmentse a férfit. Igyekszem elkerülni, hogy a próbák munkaízűek legyenek: ha az első részt gyakoroljuk, akkor nem csak a szerep kedvéért bolondozom, igyekszem elérni, hogy Lili mosolyogjon, és akkor kezdünk csak táncolni. A lényeg az, hogy a néző ne azt lássa a színpadon, hogy itt meghajoltak, vagy mosolyogtak, mert így írta elő a koreográfia. A második felvonás próbáin nem szoktam viccelődni a teremben: ez a rész a szomorúságról, a félelmekről, a fájdalomról, a lány utáni vágyakozásról szól. Technikailag mindkét rész nehéz, de érzelmileg mindenkép az utóbbi nagyobb kihívás, azt megértetni a nézővel, miért térdelek könnyek között a sírnál, hogy ez nem csak egy póz vagy pozíció.

- Mennyi mozgástere van színészileg, technikailag egy férfi táncosnak, hiszen kötött és jól ismert is ez a koreográfia, és lássuk be nagyrész a női szerep, Giselle kiszolgálásáról szól.  

- A színészi mozgástér némileg kevesebb, mint például egy Seregi-koreográfiában, de rengeteget lehet tanulni a próbák során, hiszen a legendás Irina Kolpakova az egyik meghívott balettmesterünk, aki 78 évesen is úgy tudja bemutatni Giselle mozdulatait, amit évtizedekig táncolt, hogy ámulat! Giselle és Albert gróf színpadi jelenléte állandó párbeszéd, egymásra figyelés, mindig fenn kell tartani a kontaktust, a szemébe nézni a partneremnek, olyan a második felvonás, mint egy csiszolt gyémánt. A táncunknak pedig olyannak kell lenni, mint amilyen a vízfolyás: lágynak és magával ragadónak.