- A Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatának diákja voltál, majd egy éles váltással a kortárs tánc felé fordultál, most pedig a Magyarországon a nevedhez köthető fizikai színház vizein evezel. Az elmúlt 30 éved elég mozgalmasra sikerült.
- A néptánc, főleg ha olyan fiatalon találkozunk vele, mint én, amikor mindenre fogékony az ember, egy életre belénk ivódik. Olyan muníciót ad, amiből mindenfelé lehet mozdulni és transzformálni mozgást, koreográfiát, táncot, meg egyfajta gondolkodásmódot is erősít.
A főiskola után a Novák Ferenc „Tata” által vezetett Honvéd Együttesnél töltöttem néhány évet, meghatározó időszak volt, nagyon erőteljes műhely volt ott akkor. Mindig is érdekelt a színház, és a táncszínházi előadások nagy kihívást jelentettek, hogy szerepet is kellett alakítani, nem csak jól táncolni.
Horváth Csaba (Fotó/Forrás: Dusa Gábor)
Közben elkezdtek érdekelni a vadabb dolgok is, megismerkedtem Kovács Gerzson Péterrel, aki elhívott a TranzDanzba, én pedig kötélnek álltam, és onnantól kezdve szabad vizeken evezek. Az volt az igazán izgalmas ebben, hogy megismerkedtem egy olyan, kifejezetten a néptáncra fókuszáló progresszív felfogással, amivel előtte soha nem találkoztam. Nagyszerű művészekkel találkozhattam, mint Dresch Mihály, aki azóta is meghatározó személyiség az életemben. Ő egy művész, akire mindig felnéztem, és csodáltam azt a fajta gondolkodásmódot, ahogy ő idomul a zenéhez. A jazz és a népzene egészen különleges hangzását tudja magából kikeverni.
A zenével való kapcsolatom mindig nagyon fontos volt, olyannyira, hogy emiatt kezdtem el koreografálni.
Érdekelt, hogy amikor egy zenével megismerkedem, és egyre közelebb kerülök hozzá, akkor hogyan lehet annak egy képi formát adni.
Forte Társulat: Concerto (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia)
- Akkor a koreografálásban téged elsősorban a zene kezdett el érdekelni, és az, hogy hogyan tudnád lefordítani a tánc nyelvére?
- Igen, persze nagyon szerettem táncolni is, meg mozdulatokat kreálni magamból, de alapvetően, amikor színpadon kezdtem el alkotni, akkor elsősorban zenei ihletésű gondolataim voltak.
- Mi volt a következő mérföldkő az életedben?
- A Közép-Európa Táncszínházat mindenképp szeretném megemlíteni, mert koreográfusként a legtermékenyebb alkotói időszakom volt az ott eltöltött 8 év. Ott kezdtem el komolyan koreografálni.
Forte Társulat: Concerto (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia)
- Ekkor már inkább a kortárs vonal felé mentél?
- Igen, de a néptánc mindig jelen volt az életemben, viszont ennek a transzformálódása nagyon izgató, amire csodálatos példa Bartók.
- A KET-es időszak koreográfiái még alapvetően táncszínházi előadások voltak?
- Ez abszolút tánc volt. Azonban egy idő után úgy éreztem, hogy váltanom kell, mert belekényelmesedtem, túlságosan megszokott lett a hely. Kicsit elegem lett, elsősorban magamból, és ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, be kell csuknom minden ajtót magam mögött. Éreztem, hogy elölről kell kezdenem mindent.
- Ekkor hívtad életre a Forte Társulatot.
- Igen, ekkor hoztam létre a Fortét, ami egy-két évig alkalmi formációként működött. Aztán találkoztam egy színészgenerációval, akik frissen jöttek ki a Színművészeti Egyetemről. Volt szerencsém velük Debrecenben dolgozni, és
annyira jó hatással voltunk egymásra és annyira inspiratív volt a közeg, hogy elhatároztam, hogy elkezdek építeni egy társulatot.
Forte Társulat: V. vonósnégyes (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia)
- Ezek szerint eleinte főként színészekből állt a társulat?
- Igen, és a mai napig is elsősorban színészekből állt, de most már nevezik őket fizikai színészeknek is. Bár ezzel a terminussal nekem vannak fenntartásaim, sőt egyre kevésbé szeretem, ha valamilyen pecsét kerül egy előadás címe alá. De időközben történt közben egy nagyon fontos dolog, a SZFE-n akkreditálódott egy 5 éves borzasztó kemény és komplex fizikai színházi koreográfus-rendező szak, aminek vezetésre Ascher Tamás, az akkori rektor, engem kért fel. A szokásos elméleti tantárgyakon kívül magas szinten foglalkoznak zenével, színészmesterséggel, rendezéssel, koreografálással.
Forte Társulat: V. vonósnégyes (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia)
- Mennyire használják a színészek a testüket, mennyire nehéz ez nekik úgy, hogy ők alapvetően nem táncosok?
- Évek óta csinálják, tehát ez tulajdonképp az anyanyelvük, fantasztikus dolgokra képesek a testükkel. Simán nevezhetjük őket táncosoknak is, csak színész diplomájuk van. Annyira használják, amennyire az adott anyag megkívánja, vagy amennyire én kérem.
Igyekszem ezt nem sulykolni, hiszen ebben a játékban az a legizgalmasabb, hogy az ember hogy kezeli a próza és a mozgás arányát.
- Októberben a Nemzeti Táncszínházban is bemutattátok ezt a kuriózumnak számító előadást. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal és a Nemzeti Táncszínházzal együttműködésben született meg Bartók Concerto című műve és az V. Vonósnégyes.
- A Concertot augusztusban mutattuk be Beremenden. Bérczes László (az Ördögkatlan Fesztivál megálmodója) két éve kért fel, és most jutottunk el odáig, hogy meg tudtuk valósítani ezt a produkciót. Dinyés Dániellel, a darab zenei vezetőjével közösen találtuk meg Bartókot, én pedig a Concertot javasoltam, aztán pedig a Táncszínházzal közös produkcióra a Vonósnégyesek közül az ötödiket, mert az van a szívemhez legközelebb. Hozzám Bartók mindig nagyon közel állt, tetszett az ötlet, azzal együtt, hogy nem koreografálok mostanában. Ez a mű pedig alapvetően egy tánckoreográfia, nyilván vannak színházi elemei is, de itt verbális játék nincs.
Amikor egy zeneműről van szó, mindig érdekel, hogy a szerző a komponálás idején milyen körülmények között élt, milyen ihletforrásai voltak.
A Concerto az első emigrációban íródott Bartók mű, rengeteg olyan érzést próbált megfogalmazni benne, ami a hazájáról, a honvágyról vagy az akkori politikai állapotról szól.
Van benne jócskán fanyar humor, és őrületesen szélsőséges érzelmi amplitúdói vannak. Bár a Vonósnégyes egy sokkal intimebb, zártabb játék lesz, a Concertónak pedig van egy erőteljes monumentalitása, de alapvetően mindkét mű zenei ihletésű lesz.
hírlevél
