A virtuóz hegedűművész zenéje már pályája eleje óta kíséri Kun Attilát, élete első koreográfiáját is Lajkó Félix zenéjére készítette el 1999 -ben a Trafóban. Azóta a Ballet Baselnél töltött évek alatt 2009-ben szerepelt Johann Inger Empty House című előadásában is, melyhez szintén Lajkó szolgált zenei alapanyagként. Elmondása szerint azonban a svájci előadás alkalmával - a produkció magas szakmai színvonala mellett - hiányérzete volt: éppen az a pici földszagú fűszer nem volt benne, ami Lajkó Félixet más hegedűművészekkel összehasonlíthatatlanná teszi.
„Ez egy nagyon impulzív és erős, inspiráló muzsika, amihez az alkotónak szüksége van egy fokú érettségre is ahhoz, hogy be tudja fogni azokat a vadlovakat, amik a húrokon vágtatnak Félix keze alatt. A „magyarság" itt most nem egy nemzeti öntudatra épülő fogalmat jelöl, hanem egy olyan kollektív tudatot vagy üzenetet, ami az embert az anyaföldhöz köti. A baseli előadás közben egy olyan látomásom volt, amikor a szemem előtt a földeken a kaszájukra támaszkodó parasztemberek jelentek meg. Félix zenéjét is ilyennek érzem: egy „földszagú", zsigeri muzsika, ami a természetet szimbolizálja. Kettősség van benne, egy földhöz kötött, még a természethez tartozó szféra, valamint egy olyan szellemi frekvencia, ami úgy cikázik a világban fékezhetetlenül, ahogy a mai kor embere rohan a feladatai, céljai után."
Amikor arról kérdezem, milyen szimbólumot lát a hegedűművészben, akit szerte a világon ismernek, nem egy népszerű sztár leírását adja, hanem azt a különleges kettősséget hangsúlyozza, aminek ötvözetében egy a „földből kinőtt", természeti közegben, falusi-népi életmód szerint élő ember és a külföldi kortárs művészekkel versenyre kelő zenész találkozik, aki ábrázolni képes a teremtett ember lelki dilemmáját. Vagy éppen megörökít olyan pillanatokat, ahogy egy fa alá leül és az égre felnézve egy repülőt lát messze a magasban. Vagy zenébe álmodja a jövőt, vagy egy pillangó röptét. „Félix zenéje az én hitemmel harmonikusan rezonál. Azzal az előadásmóddal, amely egy tiszta lelket és embert formál, és ettől olyan elementáris erejű az, amit csinál. Számomra a művészember egy szentháromság, melyben a test a szellem és a gondolat találkozik, és ott van még egy olyan plusz összekötő ihletettség is, amitől igaz lesz az ember, a művész. Ennek hatására és ennek segítségével én is valós emberi történeteket próbálok létrehoznia a színpadon." - magyarázza a koreográfus, aki itthon hosszú ideje nem készített már egész estés darabot.
A cím szintén kettőséget hordoz. A horda egyrészről utal a természettel harmóniában élő, családi alapon szerveződő közösségre, mely a túlélést, majd idővel az adott kultúra továbbörökítését is szolgálta. Másrészről azonban a fogalom pejoratív jelentéssel is bír, amiben a csoport inkább egy sáskahad megszállásához, pusztításához hasonlítható. Az emberiségnek arra a kettős tudására mutat rá, mellyel egyszerre képes teremteni és rombolni is, s gyakran mindkettő ugyanazzal az eksztatikus örömmel jár. Ezt az ellentétes őserőt kutatja és ábrázolja Kun Attila mozgásban a Közép-Európa Táncszínház táncosaival.
Beszélgetésünk után a kilenc táncos, köztük a KET idősebb és fiatalabb generációja vegyesen - Fábián Anikó, Frigy Ádám, Eller Gusztáv, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Mádi László, Palcsó Nóra, Petrovics Sándor és Podmaniczky Dorottya - próbálni kezd a Jurányi termében. Az egykori tornaterembe először csak szelíden, majd fékezhetetlenül süvít be Lajkó zenéje, s bár a táncosok egyelőre még csak próbaruháikban láthatók, abból a bizonyos őserőből valami szép lassan mégis kezd érzékelhetővé válni a külső szem számára is. „Olyan hordásan!" - szól a tömör rendezői instrukció oldalról, s az első „hordásan" összeálló, intenzív jelenet végén lelassulnak, szorosan egymás mellett állva, felfelé nyúlva néznek az égre - a tornaterem tetejébe - mintha csak ott menne fent a korábban emlegetett repülő.
Az ősi közösséget még érzékletesebben szemlélteti a következő jelenet, melyben két férfitáncos, Mádi László és Eller Gusztáv lábuknál fogva mindketten egy-egy lányt húznak maguk után, kiknek copfja a földön hosszan elnyúlva követi a „prédákat". A vonszolás felszabadult játékba fordul, a horda, mintha csak a modernkori csapatsportok kialakulását mutatná be, hordázva-bandázva fogócskázik, mindig egy ember után szaladva. Végül - talán a legerősebben megragadva a zene és korábban elhangzottak lényegét - férfi-női párok alakulnak, és a kettősök ölelkezésbe forduló vonzása vezet tovább a teremtő erőhöz, melynél fogva most a női testek mint hangszerek születnek meg a férfiak keze alatt az elhalkuló zenére.